Az időről, a múló időről gondolkozom.
 
Nálunk 2009 van. Az arab világban 1430-at írnak. A héber kultúrkörben 5769-et mutat a naptár.
 
Ismert arab mondás szerint: "az Európaiaknak órájuk, nekünk meg IDŐNK van!"
 

Nem akarok nagyon elkalandozni a gondolataimmal, mert ez az írás mégis csak egy útleírásnak készül.
De ebben az egy rövid mondatban nagyon sok bölcsesség van! És ezzel a ténnyel, az életvitelszerű hozzáállással, a Közel – Keleten sűrűn, és markánsan észrevehető módon találkozik az ember.

Elég, ha csak a saját környezetemben élők teleírt határidőnaplóira, a kis kézi telefonok és számítógépek csipogásaira gondolok. Amik mind-mind valami nagyon fontos és sürgősen elintézendő dologra figyelmeztetnek. Meg a megszokhatatlan mondatokra, "Bocs… tárgyalok… ezt-azt teszek, majd visszahívlak, később beszélünk…"
 
Aztán persze nagyon kevesen vannak, akik tényleg nem felejtenek el visszahívni.
Persze, tudom! Itt élek én is. Sőt, nem járok a "fellegekben" sem! A hajtás, az anyagiak, a tennivalók, az elvártaknak való megfelelés kényszere! Szóval, tudom! Mind-mind hihetetlenül fontos dolgok.

Ezzel együtt! Az igazán nagy baj az, hogy mindezen közben úgy rohan el mellettünk a saját életünk, hogy észre sem vesszük! A kis apróságok, gondolatok, kapcsolatok, érzelmek, pillanatok.
 
Biztosan sok mindent fel tudnék sorolni, hogy mennyi minden még! Ezeken kívül is! Fontosnak hitt dolgainkat lelkiismeretesen végrehajtjuk, még meg is veregetjük a saját  vállunkat, mennyire ügyesek is voltunk.
Jó esetben, még némi kis hivatalos elismerést is besöpörhetünk!

Az "apróságokról" pedig rendre, túl későn derül ki, hogy valójában azok voltak az igazán fontos dolgok!

A magam részéről úgy gondolom, hogy ez az arab mondás, nagyon nagy bölcsességet rejt!
De nagyon nagyot!

Ezért aztán, ha nem is oly’ látványos mozdulattal, mint -Peter Fonda dobta, a sivatag homokjába az óráját- a legendás "Szelíd motorosok" bevezető képsoraiban, de itthon hagytam a kis kézi időmérő készülékemet.

Aki járt már ezeken az oldalakon, beleolvasott ebbe-abba, vagy csak a képeket nézegette, az tudja, hogy a szívem csücske az ókori kultúrák, a régen volt emberek keze nyomának, tudásának, leleményességének a világa.
 
Ilyesmikkel aztán bőven lehet találkozni a Közel – Keleten. Az idén is erre fordítottuk az ifjabb Hornet orrát. Igaz ezúttal, a számomra elég szokatlan időpontban. Augusztusban.
Erről az augusztusi időpontról később még lesz szó! Több oka is van, a legfőbb az, hogy ez az utolsó iskolaszüneti hónap. Szóval, -már megint- az idő szorítása.
Korábban nem tudtam indulni a munkám miatt, később sem a fiam iskolakezdése miatt.
Immár másodszor ugyanis, ketten indultunk az ókori tájak felé. Amikor az ötödik osztályt kezdte, akkor Athen-ig, Mükéne-ig Krétáig a Knossos-i palotáig és Rómáig szaladtunk egy kört, hogy a helyszínen tanulmányozzuk az akkori történelem könyve lapjait. Most pedig ahogyan a középiskolát kezdi, a Földközi tenger északi és keleti partvidékét céloztuk meg. Egészen pontosan a legendás ókori Föníciát, a mai Libanont.

Az első napon óvatosan, ügyelve a szerbiai traffipaxokra, Szófiáig gurulunk. Semmi érdemleges nem történik. Ha csak az nem, hogy tulajdonképpen már az első pillanatokban változtatnunk kell az itinerünkön.
Ugyanis a röszkei határállomás előtt kb. Szegedig áll a kilépésre várók sora. Mondtam, hogy lesz még szó az augusztusi időpontról…
Hát persze, hogy persze! A Nyugat Európai vendégmunkások armadája. Hamar, tovább Tompa felé!
Az itteni kocsisor kisebb ugyan, de legalább ennyivel kisebb a határátkelő áteresztő képessége is.

Nincs mese, az alig kétezer kilométert számláló dög nagy R1200GS Adventureünket szép óvatosan beeresztjük az útszéli kiserdőbe, majd addig bóklászolgatunk, amíg már elérhető közelségbe került a kis pecsételgető hely.
Még egy-két útpadka, néhány "schuldigung" és már ki is lépünk, ill. beengedjük magunkat a Szerb Köztársaság területére.

Újvidéken gyors, "kutas reggeli" majd egy rövid földutas bolyongás. Sehogyan sem találjuk a belgrádi pályára vezető szabályos utat. Mikor másodjára haladunk át a délre tartó út feletti felüljárón, akkor elunjuk. Látjuk azt, ahová fel akarunk jutni, látunk egy kilométernyi földutat, egy kisebb mélyedést, ami egy kisebb vízelvezető árok. Más gátló tényezőt, nem. Hát akkor most miért is kínlódunk itt tovább, a szabályos lehetőség keresgélésével?
 
Éles forduló, rövid porolás a földúton, gondos forgalomszemlélés, apró gáz… és már fenn is vagyunk. Belgrád, elkerülő út, Nis, enyhe forduló kelet felé, aztán nagyon rövid kis határátkelés, majd hopp! Szófia. 720 km. Ennyi a bemelegítés, az első napra.

A második napról sem sok mondanivalónk van. Szófia – Isztambul. Plovdiv után, néhány gonosz kis út elterelés. Passz. Talán még annyi, hogy a bolgár rendőrök feltűnően előzékenyebbek lettek. Figyelemmel az előző útjaim alkalmával tapasztaltakra.

Ákos fiam egész nap "Besenyő Pista bácsi" idézetekkel szórakoztat. Néha még a gázt is el kell vennem, a nagy vidámkodás közepette. A nap első komolyabb meglepetése, a török határátkelőhely.
Kibővítve, hatalmas légkondicionált terminálok, modernizálva, gördülékeny és gyors beléptetés. Három éve jártam itt utoljára, és ez az új átkelő már legalább egy éve működik.
Nálunk, mondjuk a tervei készültek volna el ennyi idő alatt. Ebből a fajta meglepetéseimből még lesz egy pár Törökországban.

Gyakorlatilag csak az útlevelembe és a motor zöldkártyájába pillantanak bele, a rendszámomat írják a számítógépbe. Aztán kalács! Már mehetünk is. Kb. 300 métert.
Mert azt a kebab bárt, ahol néhányszor már megfordultam nagyon nem lehet kihagyni!