Megelevenedő történelem

Nincs mese, ötödikes lettem. Felső tagozatos. Ennek a kellemes és a kevésbé kellemes vonatkozásaival együtt. Többek között új tantárgyakkal is találkoztam. Például a történelem. Hallottam már, láttam is az ismeretterjesztő csatornákon, néhány érdekességet, mégis nehezen tudtam elképzelni a helyszíneket. Egy nap Apa elkérte a történelem könyvemet és tanulmányozgatta. Tanakodtam, hogy miért olvasgatja, hogy mit nézeget a térképeken. Csütörtökön apa még dolgozott, mikor anya közölte velem a nagy hírt: Mentek Görögországba! Ráadásul motorral! Mellesleg ilyen hosszú túrán még nem is voltam. Azonnal elkezdtem készülődni lelkileg. Izgultam és a felfokozott várakozástól alig bírtam aludni. Milyen lesz az út? Az időjárás, az idegen emberek? Mi mindennel találkozunk? A töri könyvben nyomtatott képek kezdtek megelevenedni a képzeletemben. Két nap múlva aztán, apa meg én kora reggel elkezdtünk öltözködni, készülődni. Anya összekészítette a cuccaimat. Mi pakoltunk. Szelektálnunk is kellett, különös tekintettel a túramotor érzékenységére, amit a feleslegesen hurcolt holmikkal szemben mutat. Aztán már indultunk is. Kibóklászoltunk a városból és húztuk is a gázt izomból.

Nem volt túlzottan izgalmas nap, mintegy 800 km-t mentünk egyhuzamban. (persze kisebb megállásokkal és tankolásokkal) Már korán reggel elhagytuk az országot Szegednél. Keresztülmentünk Szerbián, kerülgettük a traffipaxokat és -Belgrádig- még a kátyúkat is. Reménytelenül egyenes síkságokon, a városokat elkerülve. Számlálgatva a kilométereket. Aztán késő délután egyszer csak beértünk Makedóniába. Makedónia? Megvan! Nagy Sándor és az Ő birodalma. Nem sok minden emlékeztet a nagy hadvezérre. De a tájba bele tudtam képzelni a hódítani induló, a görögséggel rokonságban lévő népet, hadsereget. A határtól nem messze a főváros, ahol megszálltunk. Skopje. Nem sokat keresgéltünk, az első utunkba kerülő, -mérsékelten szép- szállodában aludtunk. Tavacskával, hattyúkkal meg minden. Hamar, sokat durmiztunk és reggel. tovább. Körülbelül két óra alatt értünk a görög határhoz. Legközelebbi célunk az istenek lakhelye, az Olympos volt. Elzúgtunk Thesszaloniki és más városok mellett, a kiszáradóban lévő tankunk nagy adag benzint, én pedig egy tuti kis napszemcsit kaptam. A tankot fenyegető "üresgutára" és az erősen tűző napra való tekintettel.

Aztán ugyanazzal a lendülettel fel is húztunk a hegyre. Nem mindennapi a helyszín, és maga hegy sem. Hogy a régi emberek Istenek lakhelyének gondolták? Nem csodálkozom rajta! Szusszanásnyit pihentünk, nézelődtünk, üldögéltünk, fényképeztünk és már indultunk is vissza a tengerhez. Percek alatt majdnem kétezer métert "zuhantunk" az autópályáig. Miután szétnéztünk, betájoltuk magunkat, új irányt adtunk tájékozódást megkönnyítő műszerünknek, a GPS készüléknek és elindultunk egy vígasztalhatatlanul egyenes úton, szembe a lenyugvó nappal. A Meteorákhoz. A Meteorák olyan különleges formájú hegyeket jelentenek, amelyeknek a tetejére teljesen érthetetlen módon, kolostorok vannak építve. Apa azt mondta, hogy ide kötéllel és más hihetetlen módokon építkeztek a XII. - XIII században a bizánci szerzetesek. Az ételt is és más napi szükségleteket is csigákon, köteleken juttatták fel. Persze -láttam- a ma techikájának köszönhetően már fotocellás kabinokban, liftekben is lehet közlekedni. Miután elkészültek a felvételek, a folyamatosan le-leesegető állunkat is visszapattintottuk a helyére, a nap is lenyugodott a fantasztikus sziklák mögött, elindultunk szállást keresni, amit végül Trikalaban találtunk. Ez volt, utunk során a második a legszebb és tegyük hozzá, a második legdrágább szálloda. Nem tudtunk túl sokáig keresgélni, annál fáradtabbak voltunk. Volt benne italbár, meg minden. Meg esküvő. Ki is lehetett volna menni a teraszra, a medence mellé, de. de, nem voltunk sem meghívva, sem nem voltunk menyegzőhöz öltözve. Többek között. Sokáig ringatni sem kellett bennünket aludtunk, gyorsan és sokat.

Másnap, -azt hiszem vasárnap volt- "söpörtünk" is vissza az Égei tenger partjához. Az ókorba. Útközben gyűjtöttünk egy kevés gyapotot. Máshol még nem láttam ezt, -apa szerint- a nagyon fontos nyersanyagot. Rövid keresgélés után megtaláltuk az emlékművet. A tábla jobbra jelezte. és balra volt a főúttól! Talpazatán az irodalomból ismerős felirat: "Itt nyugszunk. Vándor vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza." Ez van felírva görög betűkkel, Leonidas spártai király emlékművére. Háromszáz hős katonájával napokig védte a szorost, valamikor kr. e. 480-ban. Az óriási túlerőben lévő perzsa király, Dareos ellenében. Lenyűgöző volt. Az emlékmű mögött ott a tenger jobbra, balra a mi hátunk mögött a réges régi csatamező. A legendás Thermopülai szoros.

Alig egy óra múltán, -a séta végén- morrant ismét a Hornet, a nagy kék BMW. A kényelmes, széles, nagy ívű kanyarokban, a felforrósodott aszfalton átdübörögtünk a Parnassus hegységen, aminek a másik, déli oldalán a korinthoszi öblöt pillantottuk meg. Jártam már Apával, más hegyeken is, de ezen nagyon szűk fordulók voltak. Biztos vagyok benne, hogy ez a hatalmas gyönyörű gép ezeken az utakon érzi magát a legjobban! No de, így terveztük ezt mi is! Ezért jöttünk. Többek között. Végül mikor odaértünk a kisvárosba, lementünk a tengerpartra szállást nézni. Miután úgy találtuk, hogy nincs jó alvóhely és fürdeni sem tudunk, vissza felmentünk a hegyre Delfoi-ba.

Nagyon csinos, szép kisváros. Az egész település merő egy adta, kellemes kis szálloda és motel volt. Kiválasztottunk egyet a sok közül, lepakoltuk a cuccainkat és mentünk nézegelődni, eszizni, iszizni. Az ókor egyik leghíresebb, legismertebb városa lévén színháza, templomai, egyéb köz és magán építményei között volt mit meglátogatnuk, nézegetnünk. Nem beszélve magáról a jósdáról, ahol egy bizonyos Püthia nevű jósnő tolmácsolta a nagyszámú érdeklődő felé, -megleletősen két és többértelmű megfogalmazásban- a "jövendőt". Nem kevés bevételt biztosítva ezzel a városnak és papjainak. Az ismeretterjesztő csatornák szerint, van tudományos alapja, a jósnő folyamatos bódultságának, szent révületének. Amitől, az ókor embere számára hihetőek és követendőek voltak a szavai. Nevezetesen az, hogy a barlangja pontosan egy geológiai törésvonalon van és a feltörő, áramló gázok segítették "jövőlátását".

Reggel korán indultunk, egy darabig még továbbra is a Parnassus hegységben, aztán még egy hegység és két síkság után, -mint aki otthon van- befordultunk Piereus-ba. Ez kikötő, a mai világváros Athén kikötője. Ügyesek voltunk, mindenek előtt megvettük a hajójegyet Krétára. A Minoan hajótársaság irodája, gyerek és felnőtt jegy, kabin, motor, a pontos indulás, a dokk szám, tisztáztunk mindent, mintha naponta utazgatnánk ezen a módon.

Ameddig nem láttam a saját szememmel, hogy mennyire hatalmas is egy ilyen átkelő komp, nehezen képzeltem, hogy hova fogjuk tenni a motorunkat? A motorunkat? Szóval, kamionokat, autókat nyelt el a gyomra számlálatlanul. Órákon kersztül. Festos Palas a neve. Egyszóval, egy hatalmas úszó palota. Erről bővebbet majd később. Mindezek után, vissza Athenba és fel az Akropolishoz.. Az athéni fellegvárhoz négy jelentősebb épület tartozik: a "leghíresebb" Parthenon, Pallas Athene tiszteletére emelt oszlopcsarnok, a Hetérák temploma, és egy kapuként szolgáló templom. Továbbá egy mára már teljesen felújított, renovált színház. Nézegelődtünk, népviseletű bácsival "fecserésztünk" finomat ettünk a budai Gellérthegyhez hasonlatos magaslat oldalában, kilátással a gyönyörű fehérmárvány épületegyüttesre.

Majd kényelmesen visszakerekeztünk a kikötőbe és behajóztunk. Az "úszó szállodába" ! Engem teljesen lenyűgözött. Volt medence, szauna, boltok, liftek bárok, éttermek. Recepció, mozi és még nagyon sok minden. Persze a medencében nem volt víz. Pedig egészen feldobott engem egy késő esti strandolás lehetősége! Apa szerint biztonsági okokból nem lehetett fürdőzni az éjjeli órákon a nyílt tengeren. Miután szétnéztünk, vásároltunk egy motoros (Harley) deot, (mit tegyek? a BMW nem gyárt kozmetikai szereket.) és ettünk egy könnyű kis salit. Megvártuk, hogy az addig szelíden mormogó óriási motorok felgyorsítsák a hajót. Aztán már csak pillanatokig tartott, -az addig- jó kis zsúfis nap.

Álmos és fáradt voltam, és mire a recepción tisztáztuk a kabinunkban talált idegen táska esetét. már aludtam is. Kevéssé érdekelt a továbbiakban, hogy mégis hibáztunk egy keveset a jegyirodában. Történetesen, hogy egy négy személyes kabinban foglaltunk helyet. A legkevésbbé sem zavartattuk magunkat. Dőltünk, mint a gyárkémény, mire párnát ért a fejünk már aludtunk is. Erősen.

Reggel, háromszáz kilométerrel délebbre kötöttünk ki Iraklionban, Kréta szigetének fővárosában. Szolíd, egészen szolid kis reggeli, majd ügyes kihajózás. Rövid kis molekula alakítgatás, atom igazítás, szóval némi kis átcsomagolás után Knossos felé vettük az irányt. Nem volt messze az ókor legendás palotája, még fel sem melegedett igazán a motor már le is parkoltunk. Elfogadtuk egy barátságos helybéli vendéglős szívélyes invitálását, egy tartalmasabb kis reggeli reményében. Nem kellett csalatkoznunk. Jól bekajáltunk könnyű és finom specialitásokból majd lesétáltunk a Palotához. A híres labirintushoz.

A legenda szerint a palota labirintusában élt a krétai király azaz a mínosz fia a Minotaurusz. Bika fejű, ember testű. lény. Az volt a szörnyű szokás, hogy 7 évente 9 lányt és ugyanennyi fiút kellett adni a Minotaurusznak hamizni, áldozatként. Egy athéni királyfi, az ifjú Théseus, mikor elérkezett az "etetés" ideje, fejébe vette, hogy ő már pedig megvív a Minóval. Önként jelentkezett, az áldozati csoportba. Mikor megérkezett a palotába az akkori mínosz leánya, Ariadné azonnal beleszeretett. Théseus még ha le is győzi a szörnyet, nem fog tudni kijönni a labirintusból. Ezért fonalat adott Neki. Aranyfonalat. A fiatal hős kiterítette a Minotaurus bundáját majd a fonál segítségével kijutott az útvesztőből. Athénba visszatérve -természetesen- ünnepelt jó király lett. Még sok minden történt vele, éltek még, meg nem haltak.

Mint a mesében. Sétáltunk, komolyan rácsodálkoztunk a több ezer éves nagyszerű építményre. Beszélgettük és próbáltuk elképzelni mindazt ami a legenda, a mese és valóság mezsgyéjén a korabeli emberek életét jellemezte. Négy és fél ezer éves történetek. Varázslatos dolgok.

Barátaimmal, itthon sűrűn vívunk Jedi harcosokként. Fénykardok híján szép egyenes botokkal. Mind a 11 évünk komolyságával. Már-már saját koreográfiánk van a mozdulatokra. Szép botot nem találtam, de a vizes palackom is megfelelő volt. Úgy hiszem, ma sem lenne sok esélye a bika fejűnek egy igazi Jedi és egy másfél literes vizes palack ellen. Tudom, mert elpróbáltam. A visszaútra szóló hajó jegyünket ügyesen kicseréltük, immáron kettő ágyas kabinra. Ha másért nem, hát a családias hangulat miatt. Ismét körbejártuk a hajót, majd ismét finomat eszegettünk és végül ismét, igazán jót aludtunk.

Piereus, kora reggel vidáman, meleg nappal, -nem mellékesen- óriási csúcsforgalommal fogadott. A tömeg viszonylag fegyelmezetten de határozottan hömpölygött. A GPS készülék kitartóan jelezte a beállított, kifelé tartó utat, tehát hömpölyögtünk mi is. Felvettük a ritmust és rendületlenül haladtunk át a (néha) piros lámpákon, (is) kifelé az öbölből.

A Peloponnoseszoszi-félsziget felé. A bukócsövünk néha autókat, apa sisakja tükröket érintett, de ez nem zavart láthatóan senkit sem. Jó negyven perc múlva a forgalom enyhült és feltűnt Szalamis szigete. A sziget köztudottan arról híres, hogy miközben Leonidas király a Termopülei-szorosnál 300 spártai hős katonájával keményen védte a szorost, a hellén harcosok derékhada erőltetett menetben visszajutott Athénba. Ahol egy Themostenes nevű vezér irányításával a döntő csatához hajókat szereltek fel. Elejükre, fémből készült un. döfő orrt építettek. Majd miután az összes háromsor evezős görög hajó megbújt e sziget takarásában, várakoztak. Jött is Dareos fia, Xerxes király hajóhada. Gyanútlanul, bele a szűk csapdába. A perzsa király és kísérete arról a magaslatról kellett, hogy végignézze seregének pusztulását, -a mai napig- a hadtörténelem egyik legnagyobb tengeri csatáját, ahol mi most benzint és valami kis reggelit vettünk magunkhoz. Így hát, Leonidasnak, harcosainak áldozata és a hellén történelem egyik legnagyobb hőstette nem volt hiábavaló. Mert az óriási perzsa sereg a tengeri csatában, döntő vereséget szenvedett. A görög városállamok végleg megszabadultak a támadásoktól.

A kis képzeletbeli mozi és a szolid úti reggeli után átvágtunk egy nagyon keskeny földnyelven, ami a Balkánhoz köti a Peloponnoseszoszi félszigetet.

Délnek fordultunk Epidavros, az ókori Epiduros felé. Színházba készültünk. Talán, elsőre furcsán hangzik, hogy pont Görögországban készülünk teátrumba, de mi az ókor legnagyobb, és leghíresebb színházát kerestük fel. Sok más nemzet rögtönzött előadója mellett én is előadtam, régi egyéni számomat. A lovagok galoppját, a legendás abszurd darabból, a Gyaloggaloppból. Kétségtelen, hogy azon alulműveltek körében akik nem ismerik e örökérvényű alapművet, az előadásom kiválthatta azt a bizonyos fokozott szemöldök összevonási ingerenciáját. Felemelő volt. Nagyon felemelő. A teátrum, -hegyek határolta völgyben- az egyik hegy oldalába van beleépítve. Gyönyörű a környezet, ma is bizonyíthatóan csodálatosan tisztán hallatszik a legfelső sorokban is, minden hang ami a színpadon megszólal. Ez a korabeli fesztiválváros legalább oly' népszerű volt a maga korában Hellasban, mint Delphoi. Sokezres nézőtere mindannyiszor megtelt. A hegy túlsó oldalán, egy apró kis ékszerdoboz szépségű öböl partján szálltunk meg. Szép hajókat és jachtokat nézegettünk, ahogyan a nap végére befutottak a kikötőbe. horgásztechnikákat sajátítottunk el, végül pihenni tértünk.

A másik ,"leghíresebb" városba indultunk, -a kellemes teraszon tálalt reggeli után- Mükénébe. Akadt itt is ámuldozni valónk. A hatalmas egy tömbben beépített kövek láttán kezdtünk hinni a Küklopszokban! Egy lépcső tetejéről komiszul fűszálakat dobáltunk a mélybe, néhány "videoorrú" ember legnagyobb értetlenségére. Mire felértünk a magaslat tetején lévű templom romjaihoz, a tűző nap alatt, meg is ittuk a magunkkal vitt palackokból a vizet, az utolsó cseppig. A parkolóig szó esett még Küklopszokról és más hitbéli dologról, amikről el tudtam elmélkedni az alig 80 km.-re levő Khorintosig.

Tábla jelölte a mai és az ókori város egymáshoz képest ellenkező irányát. Még szép, hogy egyből az óváros felé fordultunk. Apa mondta, hogy itt élt valaha az a közösség, akikhez Szt.Pál apostol az egyik legszebb, ma is érvényes bibliai értekezését írta. A "Khorinthusbéliekhez" a kereszténység elterjedésének hajnalán. A környező hegyek anyaga, a híres korinthosi oszlopfő vakítóan fehér márványának pora finoman belepte a parkolóban gubbasztó, mostanra már eléggé mosdatlannak tűnő motorunkat. Az építészetben ismert dór, a jón és az erről a városról elnevezett korinthosi oszlopfő származik innen görög földről. Nagyon sok minden más mellett. Nem túlzás azt állítani, hogy európai kultúránk, műveltségünk, tudásunk számos eleme görög eredetű. Az eredeti tervben az szerepelt, hogy itt alszunk, aztán meggondoltuk. Mert a mai nyüzsgő város -ellentétben az ősivel- nem tetszett.

Tehát, rövid ámde annál határozottabb gáz, Patrasig. A korinthosi öböl bejáratáig. Légies, gyönyörű, fenségesen impozáns hidat láttunk a város határában, az öböl felett szédítő magasságban lengeni, feszülni. Utunk során a második építmény volt, ami lenyűgözött, annak ellenére, hogy nem ókori építésű. Biztosan nagyon híres, hiszen meseszép, de én még soha nem halottam róla. Megkerestük a kikötőt, (ami nem volt nehéz, hiszen az egész város egy nagy kikötő) A másnap este, Itáliába induló átkelő hajóra ismét zökkenőmentesen és gyorsan sikerült jegyet vennünk. Bár láttam, hallottam, Apa többször is aprólékosan pontosította a jeggyel kapcsolatos dolgokat. Majd elindultunk szállást keresni. Ez sem volt nehéz, hiszen akárcsak Delfoiban az egész főút tele volt szállodákkal. Megállapodtunk egy jónak tűnő szállásnál, majd a recepció előterében "le is parkoltunk" mert az éppen zajló európabajnokság keretében görög-orosz kosárlabda ment a tévében.

Másnapi a tervben szerepelt, hogy korán reggel megyünk Olympiába. Nekem, mint leendő bajnoknak, ez fontos volt. Így történt. Beállítottuk a GPS-en a hajó indulási pontját, bármi történjék, ide erre a pontra mindenképpen időre visszataláljunk. Később nyilvánvalóvá vált, hogy ezt nagyon jól tettük. Előrelátóan. Hamar odaérkeztünk, széles nagy főúton mentünk. Szétnéztünk, a szabályosan épült és minden elemében, (az agora, a piactér, gymnasium, stb.) jól felismerhető ősi városban. Aztán megtaláltuk a számomra legérdekesebb helyet. A stadiont. Amit én azonnal le is futottam. Az egy stadiont. Pontosabban kettőt, mert visszafelé is futottam. Furcsa, nosztalgikus hangulatba kerültem ugyanis a réges-régi görög sportolók pontosan itt futottak. Azzal a különbséggel, hogy ők nem protektorokkal bélelt motoros gatyában, és a legkevésbé sem vasalt orrú csizmában, sokkal inkább ruhátlanul teljesítették a távot. A legendás 193 métert. Az egy stadion sokáig, -még a római korban is- különálló hossz mértékegység volt.

Még nassoltunk egy kicsit, a ma is kellemes kisváros főútján, egy teraszon. Maradék képeslapjainkat írogattuk. Vetettünk még egy pillantást a renoválás alatt álló óriási Zeusz templomra, ahol a korabeli bajnokok fohászkodtak, vagy adtak hálát az arany trónusán ülő gigantikus méretű 12 méteres főistennek. A méltán híres Pheidias mester alkotta a görög városállamok fénykorában. Ha később, az elmeháborodott Caligula császár akarattal nem tétette volna tönkre, minden bizonnyal ma is a világ csodái között emlegetnék.

Nekem, mint Pierre Couberten báró kései követőjének, egy reménybeli bajnoknak, mindenképpen meghatározó élményem marad a rövid délelőttnyi Olympiai látogatás.

Mint ahogyan a visszaúton, az alólunk elfogyó út élménye. Mert elhagytuk a széles egyenes utat. A felhők között végletesen beszűkülő, majd földútban, murvában folytatódó csapáson való közlekedés, továbbá a semmilyen közös nyelven nem beszélő hegyi emberek "szűkszavúsága" kérdésessé tette, a bizonytalan jövőbe tolta bennem, a hajónk biztonságában való zuhanyozás és a bárban való falatozgatás egyre kívánatosabb igényét.

Aztán, -talán mert- az utóbbi napokban nemes és férfias barátságba keveredtem az Istenekkel, és mert Apa is határozottan, (alig-alig kipörgő kerékkel) és kitartóan ment, az oldalt fel-feltűnő szakadékokra látszólag nem figyelve. A GPS irányjelzése után. kisvártatva, -még éppen időben- aszfalt csík tűnt fel.

Utunk során először, a "nagy kék csíkos" mintha kissé agresszívebben fordult volna a "hajtűközeli" fordulókban. Nyögött néhányat, rázta magát picit, majd engedelmesen lapult be a hátralevő, -ezer méter feletti- 80 km.nyi út kanyarjaiba. Aztán a kikötőbe érve .Puff neki, elkéstünk! Ajaj kettő percet. 140 km-en kettő percet. Azt is csak a műszerfalon lévő óránk szerint.

Mindent összevetve izgalmas kis nap volt. Megtanultam tisztelni azt kis kiegészítő műszert, aminek a térképpel való összehangolására Apa oly' nagy figyelmet szokott fordítani. Ő csak annyit mond vele kapcsolatban, hogy ".sok helyről haza hozott már". Még nem volt vége a napnak. Rutinosan behajóztunk, a régen várt pancsit is megejtettük, a hajónak olyan nagy jelentőséget már nem tulajdonítottunk. De azért módszeresen körbejártuk. Liftek, éttermek, szórakozóhelyek, minden ami kell, a helyén.

Reggel Itáliában, Bariban kötöttünk ki. Esett. Vigasztalhatatlanul és kitartóan. Túlzottan nem zavart minket. Tankoltunk és a hajnali tv.műsor meteorológiai piktogramjai alapján nyugatnak, Nápoly felé fordultunk. Arra már nem esett. Sőt.
A Vezúvra már csak egy hevenyészett pillantást vetettünk. Kora délután mintegy ötszáz km.nyi út után már Rómába is értünk. A szokásos. Szállás, fürdés, séta. A Vatikánhoz. Beszélgettünk, többek között arról, hogy az utat, amit az éjjel a hajóval megtettünk, azt megtette a feltörekvő római birodalom is. Csak fordítva. Terjeszkedése ellenállhatatlan volt. Bekebelezte be a görög birodalmat is. Úgy, hogy Hellas műveltségét, kultúráját, építészetét még az isteneit is átvette. Fokozatosan az egész Földközi tengeri medence a fennhatósága alá került. Az egyiptomi piramisoktól KisÁzsiáig és azon túl is. Hatalma csúcsán Észak Afrikától Hispánián, Britannián, Pannónián keresztül a Közel Keletig tartott a fennhatósága. A meghódított földek kincsei özönlöttek Rómába. Épült diadalív, Colosseum, sok minden más, "dicsőségére a hős hódítóknak" Már amennyiben "ez" dicsőség. A rablás. Mindenesetre, az időrendiséget felcserélve megnéztük először a Szt. Péter székesegyházat, a Vatican múzeumot, a Sixtus kápolnát. Egyszóval a világ egyik legbefolyásosabb hatalma által birtokolt, egyben a legkisebb városállamot. Sajnos belül a fényviszonyok miatt nem tudtunk felvételeket készíteni. Kora este volt. Pedig lett volna miről.

Mivel korábban még eltévednünk is sikerült, így a szállásunkra való visszatalálás egy megváltás volt számunkra. Mondta Apa, hogy Ő sem járt még olyan helyen, ahol a szobában vízárammal masszírozó kád lett volna. Itt volt. Meg tükrök. Kipróbáltam, pedig már majd' leragadt a szemem.

A reggelit a verőfényes tetőteraszon szervírozták. Két falat között volt módunk inteni egy barátságosat a pápa Őszentségének is, mert a lakosztálya ablakát "karnyújtásnyira" láttuk. Ha ébren volt. láthatott. Okulva az előző napból motorral indultunk várost nézni. A Fórum Romanum egy mellékutcájában leparkoltunk utitársunkat majd szétnéztünk a környéken. Felszabadultan, vidáman zenélő, szórakozó helybéliek és turisták ezrei az utakon, tereken és a látványosságok környékén. Korabeli római katonák a Colosseumnál Szóval egy remek kis fiesta a szeptember végi vasárnapon. Kora este még Firenzéig "téptünk" el a pályán.

Aztán másnap már csak egyet aludtunk hazáig, egy nagyon kellemes osztrák fogadóban.
Ezúttal 4700 km.t bolyongtunk, -többek között- a törikönyvem lapjain. - Ákos