Folytatás az előző oldalról...

Tizenegyedik nap

Vagy az esti welcome drink hatása, vagy a fejedelmi reggeli, vagy a selymes homok és az öböl simogató vize, mesés korall szirtekkel maradásra késztet.
Tizenöt, kifejezetten erre az útra tervezett és elkészítetett pólót, hoztam magammal. Az elejét mosni kéne. Megteszem. Kiteregetek és irány a part. Iszonyatosan lusta vagyok. Ha nem jön az italokat hordó ember, a beach bárig sem megyek el. De jön.
Aztán szundikálok egy keveset. Később, gyalázatosan európai bőröm okán, az árnyékba húzódom. Ott is meleg van.
Pipát és maszkot bérelek és úszkálok a korallzátonyok felett. Csodálatosan szép, lenyűgöz. Tátanám a szám, de benne a pipa.
Kora délután grillezett tintahal, zöldfélékkel Alig pár dollár. Kevés a vendég a Sínain. Az utóbbi évek robbantgatásai megtették a hatásukat.
Csak tudnám, hogy ez kinek jó? Esetleg nekem? Mert az utazási irodák hatalmas buszai nem lepik el az utakat, és minden hihetetlenül olcsó?
Sharm el Sheikh a Sínai félsziget fővárosa százötven km-re, déli irányban van.
Most már lassan negyedik éve, hogy minden decemberben, januárban itt töltök egy-két hetet az off road school-ban. Kissé felüdítendő magamat. (www.ktmegypt.com) Síelni ugyanis nem tudok.
Dobozaimat leakasztgatva, a gépet ily' módon lekönnyítve három óra felé indulok, beköszönni a fiúkhoz.
Féktelenkedem egy keveset, a hatalmas sziklák között kanyargó íveken. Aztán visszaveszek magamból.
Mert az a teve az úton... "túl volt a dolgon" -amit az imént láttam- kibömbölve egy szűk fordulóból, heverhetett volna akár az út közepén is...
És az "gáz" lett volna, de nagyon!
Motoros központ, ováció, üdvözlések, pacsizások. Helló! Korábbra vártunk!...
Melyik motort akarod? Itt egy új LC8-as, megyünk egy kört? Nagyon-nagyon csábító a lehetőség, de... most inkább nem.
Egyrészt, ebből a műfajból félóra még a bemelegítésre sem elég másrészt pedig, én most egy másik túrán vagyok.
Közeledik az esti "naplemente kirándulás" vége. Szállingóznak be, sivatagi vezetőikkel a vendégek a quadokon, homokfutókon. A videó és fényképfelvételeket gyorsan megvágni, sokszorosítani lemezen... majd a mosakodó, tollászkodó vendégek kezébe nyomni!
Itt ez a munka. Meg a karbantartás. Egy nap, -vezetett túra, motorral, benzinnel, védő felszereléssel, beduin ebéddel- fejenként 105 euro. Csoportoknak kedvezmény.
Nos, kedves ninja és szamuráj hercegek, hercegnők! Ez egy lehetőség. Wadikon és hágókon, vagy csak úgy át a homokon... Lehet egykerekezni is. N 27. 55.417 E34 19.440  
Elköszönök, és csak úgy kötelességtudatból benézek a Hard Rock-ba, gyalog mert a biztonsági intézkedések, következményeként járművekkel nem lehet a Naama Bay utcáiba behajtani.
Felhajtok egy-két frissítőt, aztán tízre, már "otthon" is vagyok. A szálloda labirintus központi teraszán még megnézem a folklór műsort, aztán ledőlök, mint a gyárkémény.

Tizenkettedik nap:

Korán reggel, észak-északnyugat irányba indulok, be a hegyek közé. Párhuzamosan haladok az öböl partjával, bent a hegyek között. Átvágok a néhány tágas, széles völgyön. Elhaladok a Színes Kanyonként ismert látványosság mellett.
Aki járt már ott tudja, hogy nagyon szép. Ezúttal nincs időm bujkálni a sziklák alatt és között, a homok és szél vájta ösvényeken.
Egy óra alatt elérem a fennsíkot, és nyugat felé fordulok. Ezer méter körüli magasságban elviselhető a hőmérséklet. Néhány ellenőrzőpont, egyhangú egyenes út. A félsziget majdnem mértani közepén egy Nakhl nevű helyen vizet, meg benzint veszek.
A Mitla hágóban erősen lassítok. Előző motoros látogatásom idején, -néhány éve- igen-igen csúnya meglepetés ért ezen a helyen, egy éjjeli órán. A hegy nyugati oldalán, még lenn síkságon a szél felgyorsulva, mint -náluk a havat- bekotorja a homokot az útra. A hirtelen emelkedő hegyvonulatok közötti szűk hágóba. Ott még forgatja egy kicsit, aztán beton keménységű kupacként otthagyja. Mint aki jól végezte dolgát.
Az egyik ilyenbe sikerült beleállnom, anno. A lassítás most sem volt oktalan. A homok, ott volt az aszfalton. Néhány centi vastagságban. Megálltam és már csak a mementó kedvéért is lefényképeztem. A kanyar ideális ívén terpeszkedő alattomos és gonosz homok "tócsát"...
Ha nem veszi észre, és erre úgy ráível az ember... akkor sokáig nincs gondja a gép fényezésére! Tekintettel az út mellett húzódó jó mély szakadékra.
Aztán még ücsörögtem egy kicsit a hágóban. Egy első fellnim bánta azt a régi történetet..,

Szusszanásnyi idő múlva befékezem magam a szuezi csatorna alatt átvivő alagúthoz az ellenőrző pontba. Láthatóan, -a hely világkereskedelmi, világpolitikai súlyának megfelelően- a tunnel erős katonai védelemmel van ellátva.
Innen, Kairó már csak 140 km. Kora délután, három körül érek oda. Ami a város keleti határában kezdődött, azt csak ajánlani tudom minden hazai türelmetlenkedő, öklét rázó, mutogató, gesztikuláló hazai kis dugócskáinkban "szenvedő" közlekedőtársnak.
Pihentető kikapcsolódásként. Illetve azért, hogy az általam a fenti módon leírt közlekedőtárs lásson már végre egy igazi csúcsforgalmat. Haladjon benne úgy, hogy tolják hátulról, fékezik elölről. Úgy, harminc-negyven kilométeren keresztül.
Nem jut eszembe más hasonlat, mint a régi görög harcmezők harcosai, pajzsos katonai egységei. Szóval, ha nem egy ütemben mozdul az alakzat, akkor menthetetlenül agyonnyomják a vétőket.
A Ghízai piramisokhoz beállított GPS-em, pontosan mutatja az irányt. De csak azt. Az utakat nem, ill. csak az igazán nagy főútvonalakat... Lévén csak az alap, a world map van rajta. Nekem, márpedig itt fordulnom kell! Nincs mese, bepréselem magam egy résbe.
Koccan a doboz oldala, billeg a Nagy kék-fehér, de most mit tegyek vele? A fejemen tombol a délutáni nap.
Meglátom a szigeten a Kairó tornyot. Nagyszerű, balról van. Ott kell lennie! Húzok fel a hídra... aztán rögtön balra le.
De nem jó. Ferdül a nyilam a műszeren, fordulok. Kezemmel elnézést kérek, -az elválasztó sávba ültetett pálmafák közül- és megrántom a gázt. A Hornet is érzi, hogy fontos a dolog, megemeli, megnyújtja az orrát.

Nézem a tükröt... Ott van egy fél centire, de nem lök el. Vissza a körforgalomig.
OK. Akkor most balra... a falanx egyszerre lódul és összezár.
Küzdök egy keveset, szemem a két tükrön. Az elejét meg, -inkább csak- érzem...
Kifelé, a jobb szélső sávok felé. Aztán egyenesen a következő széles útig. Kicsit most jobbra... Hoppá-hoppá csak nem a Kheops piramis ez itt mellettem?
De az. Este hat óra, most zárják az objektumot. Nem köszönöm nem kérek képeslapot, leporellót... Nem! Thanx.
Torkom száraz, mint a szahara, szakad rólam a víz... Tolom a bicajt hátrafelé a lábammal, hogy meg tudjak fordulni. Be egy nagyobb kapu alá. Sorompó, formaruhás elegáns biztonsági őr. O-ooh...! Csak nem egy szálloda?
De az. Úgy első ránézésre... "háát, kiskomám ez nem fog kijönni 60 dollárból".
Annyiból nem jött ki, de sokkal több se volt.
A szobám ablakából próbálom filmezni, az alig száz méterre levő hatalmas kivilágított piramist. De nem megy.
Nem túl fantáziadúsan, bárlátogatást teszek. Hangos texasiak, hollandok. Visszavonulok,

Tizenharmadik nap:

Elegáns, finom reggeli és ötven méter után, a ghízai fennsík szélén, egy robbanószert kereső kutya szaglász körbe engem és a motort. Elég égő lett volna, ha kihagyom a hajnali zuhanyt. A szimat nem talált kifogást rajtunk, így aztán be is engedjük magunkat.
Jobbra megyünk először a legtávolabbi pontra, a  Menkaurénak emelt piramistól nyugatra emelkedő kilátó helyre.
A IV. dinasztia "legfiatalabb" fáraóját Mükerinosznak is nevezik. Ez a legkisebb, de valószínűleg különlegessége miatt, a legszebb piramis volt a múltban. Rózsaszín gránit lapok borították.
Középen egy kisebb magaslaton a Hofu, azaz Khephrén piramisa. Ez az egyetlen, melynek a csúcsán még látható az eredeti sima fehér mészkő burkolatból egy kevés.
Vele egyvonalban, kissé északabbra a dinasztia második fáraójának, Kheopsznak kicsivel több, mint 146 és fél méteres emlékműve.
Az ókor csodája, az Eiffel torony megépítéséig a világ legmagasabb építménye volt. Kettő és fél millió, egyenként 2,5 tonnás kőtömbből áll. A belsejében tökéletesen faragott és illesztett gránit tömbök alkotják a királyi sírkamrát.
A Kheopsz déli oldalán a régészek találtak egy un. nap bárkát, ami most egy külön erre a célra épített épületben, múzeumban helyreállítva látható, a piramis déli oldalán.
Ha nincs éppen zárva, mint most.
A Khephréntől keleti irányban, tőle négy-ötszáz méterre a híres Szfinx, ami valószínűleg magát a fáraót ábrázolja. Oroszlánt mintázó teste a király hatalmát jelképezi. A ghízai magaslaton, a legismertebbeken kívül még számos mellék piramis és egyéb építmény található, jobbára az enyészet útján.
A Szfinx-el szemben, -jómagam egy vendéglő teraszán ülve- fixírozzuk egymást. Vagy, egy órán keresztül. Azon gondolkozom, hogy vajon miért is épültek ezek a hihetetlenségek?
Az általánosban még én is azt tanultam, hogy rabszolgák tömegei, -kínok, keservek közepette- építették. Úgy tudom, hogy mára az egyiptológia tudománya is megcáfolta már ezt a legendát. Nem is valóságszerű a feltételezés, hogy a tervezés és a kivitelezés ennyire kifinomult és tökéletes pontossága, egyáltalán lehetne efféle erőszakosság következménye.
Másrészt az Óbirodalom első, -a piramisokat építő fáraói- még nem folytattak olyan, hódító jellegű háborúkat melyek révén, nagyszámú fogoly ill. rabszolga seregre, tehettek volna szert.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kivitelezésben maga a Nílus és az emberi lelemény játszotta a főszerepet. Az áradások során a gátak, zsilipek hihetetlenül pontos rendszere lehetett az eszköz, ami lehetővé tette az építést.
Az ókori Egyiptom hierarchikus és zárt társadalom volt. Az áradásokon kívüli időben mezőgazdasági termelés folyt a Nílus völgyben. Ahogyan ma is. Melynek terményei jobbára a fáraó tulajdonát képezték, természetbéli adók formájában.
Az áradás hónapjaiban, amikor is szünetelt a termelés, a fáraó -ezzel is bizonyítva isteni eredetét- ellátta munkával és élelemmel a népét. Egyféle, a társadalom összetartására kialakított közmunka rendszer. Hát lehetett így is!
Ennek a gondolatsornak a végére, elfogyott a két üveg víz az aszatalomról. Kora délután indultam Kairó nyugati szélén át, déli irányban az alig pár kilométerre levő Szakkarába. A híres lépcsős piramishoz. Amit, az emberiség történetében talán az első ismert, igazán nagy polihisztor, a csillagász, orvos, építész Imhotep építtetett Dzsószer fáraó számára.
Maga a piramis alig hatvan méter magas, viszont az első a világon. Nagyjából 4600 éves. Az eltelt években, -mióta utoljára itt jártam- a völgyben takaros kis, múzeum épült. Ahol az egész nekropolisz területén található egyéb emlékek is láthatóak rendszerezve.
Egy jó kép kedvéért felkaptattam a parkoló feletti kis magaslatra, a lépcsős piramis alá. Éreztem én, hogy nem túl szabályos a dolog, úgyhogy nem sokat vacakoltam a beállításokkal. Viszont megvan a kép.
És jól sejtettem. Nem volt szabályos! Mosolyogtam, és bűnbánó képpel fizettem egy keveset. Már Szakkarából is látszik, de néhány kilométerrel lentebb van a Kairó környéki hatalmas régészeti övezet legdélebbi pontja Dahsur.
Két legérdekesebb piramisa, ugyanannak a fáraónak, a IV. dinasztia alapítójának Sznofrunak épült. A délebbit, -mivel oldalainak dőlésszöge megtörik- Tört piramisnak hívják. Az északabbit építőanyaga miatt Vörösnek.
A piramisok elmaradnak, kezdetét veszi a vidéki Egyiptom sajátos közlekedési kultúrájával való küzdelmem, a Nílus völgyében. A hatszáz kilométere levő Luxorig szeretnék eljutni, de nem sikerül.
Világosban még rendben van, majdnem minden. Még fényképezgetek is.
Az ötezer éve gyakorlatilag változatlanul folyó mezőgazdasági metódust. Pici, apró kis gátakkal elválasztott teraszok, különböző mesterségesen kialakított szinteken. Ma már nincsenek áradások, ezért egész éven keresztül a legmagasabb szintekre szivattyúzzák fel a vizet. A pici kis gátak megnyitásával, elzárásával biztosítják az adott növényhez szükséges vízmennyiséget. Az egyik parcellában vetik, a másikban éppen növekszik, a harmadikban aratják. Nagyon ki van találva.
Viszont alkonyat után, már nagyon kell figyelni. Ugyanis nem használnak lámpát. Vagy csak nagyon módjával.
Miután, -európai fejemmel- a saját menetirányomnak megfelelően, teljes joggal a sajátomnak tekintett sávomban, előttem néhány méterre felvillantja a fényeit egy böhöm nagy teherautó, be kell látnom, hogy ennek a fele sem tréfa. Van lámpája csak valamilyen, általam be nem látható ok miatt nem használja. Csak megvillantja, hogy ő ott van. Tennem nekem kell valamit, hogy elkerüljem. Elkerülöm.
Feltolom a hellákat. Mind a négyet. Szinte hallom, ahogyan sziszegve kapkodnak a lámpakapcsolójuk után. Jelezni akarván, hogy ők bizony ott vannak az úton. Na! Ugye, hogy tudjátok mire is való a lámpa?
Dairut-nál, egy fiatal Aziz nevű turista rendőrparancsnok felajánlja, hogy egy pick up jellegű kocsit állít elém és elkísérnek Asyut-ig. Forog előttem a piros kék lámpa, a lakott településeken szól a sziréna, és csak látszólag haladok lassabban, mint korábban.
Ilyen módon a közlekedésnek, orosz rulettesített változata, nem borzolja tovább az idegeimet. Kényelmesen begurulunk a nagyváros egy apró kis szállodája elé.

Tizennegyedik nap:

Ha tegnap este, kifejezetten jól jött a segítség akkor most el kell fogadnom, hogy elkísérnek Luxorig. El Uqusur, Ők így hívják
Ugyanis, mire összecihelődtem ott állt a tourist police kocsija a szálló előtt. Mondják, hogy meg van szervezve az utam végig. Tizenöt-húsz kilométerenként váltják egymást az autók. Tudom, hogy Luxor környékén ez elkerülhetetlen lesz, így a jó oldaláról közelítem a korai kíséretet.
Jelzik a megszámlálhatatlanul sok "fekvőrendőrt" és úgy általában mindenre felhívták a figyelmemet. Nagyon tetszik nekik, amikor kiállok a nyeregből. Olyan is van, hogy fel tudok kapcsolni hatodikba. Ha meg akarok állni, inni, fényképezni vagy tankolni megállok. Ők is megállnak. Állandó rádiókapcsolatot tartanak az előttünk levő, ránk várakozó kocsival, ill. az ellenőrző pontokkal. Kicsi túlzással, tőlem, miattam hangos az éter a vidéken.
Amelyik sofőr belehúz a 120-as tempóba, azzal barátságosan összepacsizok a váltásnál.

Egyetlen, kis faluban várakoznunk, mert nem érkezik meg időben a váltás. Az óhatatlanul összesereglő falu népe barátságosan érdeklődik a motor, a nevem, a hazám, és egyebek felől. Egy villanásnyi időre felrémlik, valami régi újsághír, hogy nem tudom ki... valaki, Európában csak úgy... általánosságban "le arabterroristázta" ezt a népet! Vagy csak a focistákat?
Viccből talán? Nem tudom. Mindenesetre sajnálatos! Szerintem.
Egy kissrác, bátortalanul megérint. Látom a szemében a meggyőződését: "Nem, ekkora ember meg nincsen!" Fehér szakállal. Remélem az a félmaroknyi csokoládé, amit a zsebemben, éppen aznap, napközbeni "uticsokiként" tárolok, mégis csak elhiteti vele, hogy létezem. Megérkezik a váltás. Szabadkoznak keveset, defektet szereltek. Never mind... Nem érdekes. Yalla! Gyerünk! Délután négy körül, érünk Luxorba. Nem ma haladtam a legjobban.
Hotel Mercure, szemben a folyó másik oldalán, a nyugati völgyben, az utam másik főszereplője Hatsepszut királynő temploma. Holnap Királynőm, Holnap.

Tizenötödik nap:

Hajnali ötre jönnek értem a szállóhoz, -még sötétben- egy kisebb motorossal, átkelünk a Níluson. A fedélzeten csokoládét, süteményt, kávét és teát kínálnak. A másik parton egy kisbuszba ülök, majd néhány perc után egy mezőn, az addigra már a felszálláshoz előkészített hőlégballon kosarába esem. Szó szerint.
A kosárba lépve, rossz helyre tettem a lábam. Gyorsan lefejelem a gázadagoló egyik szelepét, de nem akadályozom meg a felszállást. Kicsit még pironkodom, aztán elfoglal a nap felkelte, meg a Nyugati Völgy.
Barnás-sárga, vörös meg arany. Gyönyörű! A pilóta pontosan tudja, mi kell a látogatónak. Kecsesen Deir el Bahari fölé lebeg. Nem emlékszem pontosan, de szerintem jó ideig, nem veszek levegőt. Előttem a hegy természetes félköríves, mértanilag pontos közepében a lefelé és kifelé legyezőszerűen épített Hatsepszut templom!
A felkelő nap fényében fehéren és sárgán világító mészkőből, márványból. Egészen egyszerűen nem értem. Ha nem innen nézték és tájolták be az épület kontúrjait, ahol most éppen a kameráimmal idétlenkedem, akkor hogyan lehet ennyire arányos és tökéletes? Mindenesetre a XVIII. Dinasztia középső királynőjének, az első fáraónőnek tökéletes térlátású és arányérzékű tervezője volt, úgy 3450 éve.
A több dimenziós lebegést, térben és időben még egy darabig folytatjuk. Teszünk egy félkört a Ramesszeum, és a Medinet Habu templom fölött, majd a III. Amenhotepnek szentelt, ma már nem létező templom felett.
Az odavezető út másik oldalán, egy kukoricás szélén simán földet érünk. A leszállás során még megnézhetem a Memnon kolosszusokként ismert magányos két szobrot. Az említett, nem létező templomot őrzik. Sajnos szétesőben vannak "ők" is.
Igyekszem nem megismételni a belépőmet.

Fél nyolckor, a szállodában reggelizem és megkeresem a város alatt 12 kilométerrel lentebb a folyón átívelő szép hidat. Bridge Kobri így hívják. Egy a Hórusz istenséget, sólyom képében ábrázoló páros szobor őrzi, a pillérek nyílását. N25 38.048 E32 35.729.
Itt lehet átkelni a folyón, mert egyéb lehetőség vagy járműszállításra is alkalmas, komp nincs a városban. A Nyugati Völgybe igyekszem. Pillanatok alatt visszaérek a kolosszusokhoz.
Még mindig korán reggel van, az első turistabuszok, akkor érkeznek, amikor tovább indulok. Először a királynők völgyébe. Tetszik a helybéli, alkalmi idegenvezető ötlete: Mindenféle titokzatos kis kulcsocskákat mutogat, sejtelmes arccal, suttogva. Soha nem látott rejtélyek megismerésére csábítva. Belemegyek a játékba.
Követem. Lemezajtót nyit, fotózhatok. Egyébként az egész völgyben, -zárt helyen- utoljára. A titokzatosságnak véget vetek, kérdésemre: mennyibe került az alkalmi idegenvezetés? A válasz, hogy "amennyit gondolok." OK. Ennyit gondolok!
Döbbent arc, csak ennyi? Ez a játék másik fele. Ennyit el sem fogadhatok... Rendben! Aztán elfogadja. Mosolyogva köszön el. A Habu templom előtt, egy idősebb férfi érdekes hangszeren játszik és kedvesen énekel. Rögzítem képpel, hanggal. Vagy hat- nyolc kilométert odébb gurulok.
Hatsepszut temploma legalább olyan szép, alulról és szemből, mint felülről. Évek óta lengyel restaurátorcsoport dolgozik rajta. Ha ezt teljesen helyreállítják, -mint ahogyan ez ma még csak a makettjén látszik- a bejáratot övező fasorral együtt, világszenzáció lesz. Igaz, ma is az!
A Királyok Völgyébe, a parkolótól egy dieselvontatású kis szerelvénnyel jutok le. Napokat lehetne itt sétálgatni, nézelődni.
Tutankhamon mellett döntök. Sejtem, hogy merre keressem, meg is találom. Az egyetlen királysír amit épségben fedeztek fel, 1920 körül. Tudom, hogy minden lelet, ami itt volt, Kairóban van, múzeumban. Mégis izgatja a fantáziámat a hely.
A lejáratnál derül ki, hogy a fiatal királyhoz külön belépő kell. Visszaballagok a bejárathoz. Ömlik rólam a víz, nagyon meleg van. A csizmám sem kifejezetten sétacipő.
Az extra ticket majdnem annyiba kerül, mint az egész területre jogosító belépő. A lejáratnál egy úriember illedelmesen elkéri a fényképezőgépemet. Bilétát ad helyette. A kamerát már a fenti kapunál elkérték. Nem értem a sorrendet, de nem is érdekel.
Maga a sírkamra sokkal kisebb, mint ahogyan a képzeletem él. Ráadásul csak egyetlen helyiség látogatható. Középen lenn, körbekerítve üvegfal alatt a félhomályban maga a szarkofág. Még a gyenge világításban is kivehetőek a szép hieroglif jelek, a feliratok.
Sokkal több látnivaló nincsen.
Ballagok felfelé, a kamerákkal kapcsolatban arra jutok, hogy érthető. Ha a fél világnak saját felvételei lennének a látnivalókról, ki venné meg azokat a gyönyörű albumokat?
Kicsit cinikus vagyok, és alig veszem észre, hogy a kijáratnál a kamerám "megőrzéséért" készpénzt igényel a jóember. Úgy döntök, hogy tényleg nem veszem észre. Megelégszem a biléta visszaszolgáltatásával.
A völgyben még sok száz temetkezési hely és egyéb látnivaló van. Ismert és kevéssé ismert királyok, vezérek és hivatalnokok emlékei. Esélyem sincs, hogy akár egy részüket is felkereshessem. A feltárások most is zajlanak, ezért aztán nem is mind látogatható. Teszek még egy rövid sétát II Nagy Ramszesz, nem túl jó állapotban levő templomában, a Ramesszeumban.
Aztán szépen, lassan visszagurulok a szállodámba. Ami még a napból hátravan azt a medence parton töltöm, egy szemérmetlenül finom zöldségtál társaságában.

Tizenhatodik nap:

Reggel, még teszek egy rövid sétát a luxori Amon templomban. Bejáratának emberfejes szfinxei a felvonulási utat vigyázzák Karnakig. Így téve teljessé a monumentalitást, és pompát ami az ókori Thebát évszázadokra a birodalom fővárosává tették.
Építését III. Amenhotep kezdte, egy még régebbi szentély helyén. Majd II. Ramszesz fejezte be. Ez a kijelentés azzal a kiegészítéssel igaz, hogy az egyiptomi templomok legjellemzőbb vonása, a folyamatos átalakulás, változás. Az aktuális hatalmak igényeinek, akaratának megfelelően. Ez a megállapítás még a közeli történelemre is igaz! A pülonok előtti, a szimmetriát teljessé tevő két 25 méteres egyik obeliszk közül, ma az egyik a párizsi Concorde téren található. Az első udvarban, pedig egy mecset áll.
A séta után Aswan, Asszuán felé indulok. Kíséret nélkül, nyílegyenesen dél felé. Szűkül a Nílus völgy, szélesedik a folyó. Ezúttal a keleti parton haladok, és tisztán látom a völgy határait. Nyugaton a libiai, keleten az arab sivatagot határoló hegyeket.
A vízen nagy utasszállító, kiránduló hajók. Nem nagy távolság, alig kettőszázhúsz-harminc km. Igaz az utolsó szakaszon eltűnik az út. Pontosabban építési területté alakul át.
"Off road" üzemmódra váltok. Dél körül beszállásolom magam egy a közvetlenül a vízpartra épült bugalow sorba. Észreveszem a furcsálló pillantásokat, amiket a "hóttsáros" nadrágommal és csizmámmal, az előbbi üzemmód nyomaival váltotok ki, a recepciónál. Ezért aztán azonmód, a zuhany alá küldöm magam.
A ruházatomnak is, magamnak is jót tesz a locsi-pocsi. A hűtőből sört veszek magamhoz és száradok a teraszon. Ha volna krokodil a Nílusban, elérhetné a lábamat.
Délután átvitorlázom a szemben lévő, Elephantnie szigetre. Sétálgatok, ücsörgök. Olyasmi, mint a Margit sziget. Csak több az ókori lelet, meg a víz is délről folyik északra.
Nem találtam meg az elveszett frigyládát, én sem.
Néhány irat és utalások nyomán létezik egy ilyen értelmű feltételezés.
Később naplemente a teraszon.

Tizenhetedik nap:

Hétkor már úton vagyok. Philae szigetére igyekszem. Meg vagyok róla győződve, hogy a núbiai sivatagba nem engednek be egyedül. A recepciós is úgy tudja, hogy 11h-kor indul a konvoj. A szigeten lévő Ízisz templomot viszont nem szeretném kihagyni. A városból keleti irányban kivezető úton szépen ki van táblázva a csónak kikötő. Nem várom össze a kis motoros teherbírásának megfelelő létszámot. Kifizetem egyedül, a tizenöt perces hajóutat oda-vissza.
Ez már a felduzzasztott Nílus, a Nasszer tó. Egészen egy szerűen nem hiszek a szememnek! Millió, kis sziget, szikla áll ki a vízből. Ez volt az un. első katarakta, egyben az ókori Egyiptom határvidéke a folyó szabályozása előtti időkben. Néhány perc és kikötünk a Philaen. Pontosabban! Igazából ez, Agilkia szigete. Itt kapott új helyet a Philae műemlék együttese, mielőtt az eredeti helyszín végleg víz alá került.
A hely gyönyörű és ékes bizonyítéka a különböző korok és uralkodók szokásainak, miszerint kibővítik, lebontják, megmásítják, kisajátítják, átértelmezik a megelőző időszakok történéseit, építményeit.
Pedig, -meg nem történtté tenni, megtörtént dolgokat- nem lehet! Mindenesetre, a kövek, az oszlopok, a faragványok eredetiek.
Az Ízisz szentély eredetileg, az időszámítást megelőző III. században épült. Utolsó hieroglif vésetek 700 évvel későbbiek.
Ízisz istennő, magát az életet testesítette meg az ókori Egyiptomban. Termeiben, oszlopsoraiban nincsen párhuzam és szimmetria. Építészeti megoldásai bonyolultak. Mint az élet. Az egész építmény viszont egységes és egész. Traianus császár pavilonja is szervesen illeszkedik a környezethez, a keleti oldalon. De volt az eredeti területen keresztény szerzetesi kolostor is.
Jön a hajósom, megkerüljük a szigetet. Nem tudom levenni a szememet a szentélyről, ameddig be nem fordulunk a kikötőbe.
Igyekszem a parkolóba, indítok és sietek. Egyből megtalálom a hatalmas völgyzáró gátat, ill. a rajta átvezető utat. Ez a gát már a második, az ötvenes évek végén épült. Az első a XIX század vége felé. A nyugati oldalon ellenőrző pont. Viszont egy fia konvoj sincs.
De baj se, mert a katonák ellenőrzik a benzin és víz készleteimet, és tovább engednek. Egy szűk folyosót elhagyva kiérek a núbiai sivatagba.
No, hát akkor... Yalla! Gyerünk!

Háromszáz km nyílegyenes út! Nem tépünk, kimérten gurulunk. A hőmérséklet 50 fok közelében. Néha egy szelíd emelkedő. Egy helyen ritmikusan hullámzik az út. Le, föl, le föl. Eszembe jut egy jó kép lehetősége. Leteszem a kamerát az út szélére, kitolom teljesen az objektívet és visszamegyek vagy két kilométert. Sikerül is meg nem is.
Aztán felfedezek egy "utca, házszámot". A sivatagok lakói, -jellegzetes- csak általuk ismert szisztéma szerint összeraknak néhány követ így jelölve meg a maguk számára, a lakóhelyükhöz vezető utat. Tájékozódási pont.
Később felfedezem az általam, -mondjuk csak a Rejtő regényekből- ismert jelenséget. Hatalmas csillogó vízfelületeket, látok a sivatagban. Pedig nincs ott!
Csúnya tréfa lenne, ha napok óta vánszorognék gyalog, víz nélkül a homokban! Leginkább a délibábhoz hasonlít.
A mellettem jobbról sorakozó magasfeszültségű oszlopok is bizonyítják, hogy mégiscsak visz valahova ez az út. Aztán, más nem is.
Körülbelül a félútnál enyhe bal kanyar, külső ívén egy fogadó. Pálmaágakból. Az építmény hátulján parabola antenna. Barátságos, halk szavú vendéglős a tulaj. Az üveg hidegvizet, három fontért adja. A városban öt volt. Nálunk ez fordítva lenne, azt hiszem.
Nem messze a fogadótól egy kiégett busz. Tizenkét éve áll ott. Egykedvűen, várakozóan. A vízkészletemet megújítom, és tovább haladok.
A táj jellege megváltozik, magányos barna, fekete dombok, hegyek tűnnek fel. GPS is jelzi, hogy egy kissé kelet, dél-kelet felé fordultunk. A hőség nem enyhül. Sőt!
Hogy a szahara mennyire nem vicces dolog, azt az a néhány ezer el nem készült bocskor is jelzi, ami az út mentén hever. Elhullott teve formájában.
Fél öt tájékán elfogy az út. Nem visz tovább. Megérkezem, Abu Simbelbe.
Kettő nagy szállodát láttam, a tópartit választom.

Tizennyolcadik nap:

Nagyon kényelmesen kelek, lustálkodom a jobbára üres medencénél. Aztán lesétálok a városba. Nézelődöm, pénzt váltok. Később vissza a szálloda megnyugtatóan hűs előterébe.

Három óra körül, nem mintha a távolság tette volna szükségessé, de motorral gurulok az utam végcéljához.
Kikerülöm a kereskedőket, butikosokat és beállok a parkolóba. A bejáratnál az ellenőrzés, mint egy repülőtéren, detektorok, biztonsági kapu, ilyesmik.
Hosszú lépcsősoron sétálok le. Az aljából visszanézek, fenn a motor, a parkoló szélén. Szemben a nappal, magasan. Semmiképpen nem tudom egybe fényképezni a templommal.
A bejárat közelében, mindenhol figyelmeztető tábla, ami a benti fényképezés tilalmáról szól. Sajnos nagyon nemzetközi piktogramok is vannak!
Ücsörgök még egy kicsit idekint, aztán elindulok befelé. A gépeket nem veszik el. Pedig az egyiket nyújtom is az alkalmazott felé, jó szándékom jeleként.
Úgysem tudnám elkerülni a vaku használatát, a félhomályban. A másik meg a nyakamban lógva forog. Időnként, amikor a fényviszonyokat elegendőnek találom, diszkréten megemelem. Csak úgy találomra, a témára irányítva. Sokáig nem bukom le.
Sétálok körbe-körbe. Minden a helyén. A 10 méter magas Oziriszt ábrázoló, és a hátrébb levő kisebb oszlopsor. A kiterjesztett szárnyú sasok, hatalmi jelvények a mennyezeten. Helló, Sziasztok!
A falakon a domborművek, vésetek.
A híres Qádesi csata jelenetei, melyben II. Nagy Ramszesz legyőzi a hettitákat.
Hát igen. Ez utóbbival kapcsolatban, a modern egyiptológia kutatásai szerint, valószínűleg füllentett a nagy fáraó! Nem mintha Ő lenne az első... De nem is az utolsó, a történelemben. Lévén, hogy csapatait elverték, mint jég a határt.
A templom legbelső hátsó falából kifaragva a három egyiptomi vallási körzet főistene és maga Ramszesz. Az istenné vált fáraó.
Ekkor ellentmondást nem tűrően letartóztatják a kamerámat! Csak magyarul beszélek, és hányaveti módon, -mint akit nem is érdekel a dolog,- sétálok még egy keveset.
Aztán kiváltom a fogságból a jó eszközt. Valószínűleg sokat kínáltam fel, mert a túszejtő mosolyogva visszaadja. Ráadásként pedig, előzékenyen kikapja a templom kapujából az Ankh, az élet jelét formázó kulcsot, majd pózba vágja magát a szigorú ember.
Nem baj. Jó vágókép lesz belőle! Egyébként, pedig jó régen hordom magammal. Sajnálnám örök rabságra kényszeríteni a kedves készüléket. Mindenesetre ezután húsz fonttal többet ér! Átsétálok a kisebb templomhoz. Az Első Feleségnek, Nofertarinak és Hathornak a nőiség, a szerelem istenének szentelték.
A hatvanas évek végén mindkét templomot, lenyűgöző mérnöki munkával, az eredeti szintjükhöz képest megemelték hatvanöt méterrel. Ezért láthatóak ma is.
A XIX század elején, egy svájci utazó fedezte fel a templomokat. Ő volt, az első európai ember, aki hosszú évszázadok óta először láthatta őket. Neki még álruhát öltve kellett idáig jönnie... Nekem nem.

Tizenkilencedik nap:

Nem várom meg a reggelit, a kelő nappal együtt indulok. A reptéren egymás után szállnak le az utazási irodák kisebb belföldi gépei. Az isteneknek ma is lesznek látogatói.
Viszonylag hamar megteszem az utat Asszuanig. Az útépítést nem tudom kikerülni, ez egy kicsit visszavesz a tempómból.
Kom Ombóban megállok egy út menti árus üzleténél. Idősebb magas férfi, érces mély hanggal. A számomra, kristálytiszta angolsággal fogad. A boltban van minden. Saru és ajándéktárgy, jeges tea és fanta. Víz az nincs. Pedig én azt szeretnék.
Látom, hogy a gallabiájának zsebéből pénzt húz elő és az alkalmazott fiú kezébe nyomja. Pattogós utasítás és a fiú rohan.
Pár perc, -mire a fiú megjön- sütemény is, akad. Falatozom. Mire a másfél literes víz elfogy, szóba kerül Núbia, ahová a város még területileg tartozik, Puskás Ferenc meg még más is. Megigazítja a turbánját és megengedi, hogy lefényképezzem. Nyújtom a fizetséget, de nem fogadja el a pénzt. Menjek, Isten hírével, Allah vigyázza lépteimet! Örül, hogy találkoztunk! Bal kezét a szíve tájékára teszi és mosolyog.
Idfu városában megkeresem a hidat és átmegyek a nyugati oldalra. Kényszerűségből veszek néhány liter 80-as benzint, aztán beállok a híres Hórusz templom parkolójába.
A sólyom alakban ábrázolt istent Ízisz és Ozirisz leszármazottjaként tisztelték. Temploma, a leginkább épségben maradt építmény a Nílus völgyében.
Két-három óra múlva visszaküzdöm magam a keleti oldalra, találok megfelelő minőségű benzint, északi irányba tartok.
Hihetetlen állapotban levő járműveket látok. A "jármű lét" legvégső határáig, sőt azon túl üzemeltetett eszközöket. Gurulnak és hihetetlenül hangos kürtöket, használnak. Egészen egyszerűen nem létezik, hogy bármiféle rendszeres műszaki felülvizsgálati rendszer működne. Viszont láthatólag, ez senkit nem zavar!
Négy óra tájban megállítanak Luxor határában, és nem engednek tovább. Meg kell várnom a konvoj indulását. Bemegyek a városba, a holt időt a néhány nappal korábbi szállodámban töltöm. Hatkor indul a konvoj.
Qena városánál keletre a Vörös tenger felé fordulunk, keresztül az Arab Sivatagon. Port Safaganál szétszóródik az oszlop, Hurghadaba már egyedül érkezem. Az első és egyetlen alkalom, hogy csak a harmadik, negyedik próbálkozásra találok szállást.

Huszadik nap:

Kilencre kimegyek az óváros kikötőjébe. Sharm-i barátaim szerint 10-kor indul az átkelőhajó a Sínaira. Stimmel.
Elindult, csak mi nem fértünk fel. A jegyet nem cserélem ki másnapra, visszakérem a pénzt. Elkezdjük megkerülni a szuezi öblöt. Gyönyörű barnás vöröses hegyek, és síkságok váltogatják egymást.
A Vörös tenger ezekről a hegyekről kapta a nevét. Közvetlenül a part mentén haladok, bánatosan egyenes úton. Az öböl végénél, csatorna bejáratánál rengeteg hajó várakozik az átkelésre.
Szuez városára, egyszer már ráfáztam. Most kikerülöm. Felhajtok a Kairó felől érkező útra, és egyből átkelek a csatorna alatt.
Amikor a Ghazala völgy felé fordulok, már csúnyán és teljesen sötét van. Óvatosan haladok a nagy szél és a homok miatt, később meg is állok. Várakozom.
Nuweiba már csak 28 km. Óvatosan, lassan ereszkedem le a völgybe. Utcai gumikkal még nem próbáltam, de szerintem ilyen érzés lehet -frissen hullott- nagy hóban, éjszaka motorozni.  Valóban csak egyszer-kétszer állunk keresztbe az úton. Meg egyszer az út mellett. Tizenkét óra, és nyolcszázharminc kilométer múltán megérkezem kedvenc szállodámba, a Hilton Nuweibába. Viszont megmaradt a hajójegy ára.

Huszonegyedik nap:

A napot, egetverő lustasággal töltöm a parton.

Huszonkettedik nap:

Kijelentkezem az országból, leadom a szép rendszámomat. Az adminisztráció nem akkora, mint amikor érkeztem. De sokkal kisebb sem. Fizetni már nem kell.
És nincsenek sokan a fedélzeten sem. Egy darabig, a legénység tűzriadó gyakorlatának megszemlélésével múlatom az időt. Szégyen gyalázat, de nem állom ki nevetés nélkül, amikor az egyik csoportot hanyatt löki a tömlő végén, a hirtelen kitörő víznyomás. A permetből jut nekem is, de jólesik.
Alkonyat után kihajózom, Jordániába lépek. Megvárom az esti imák végét. Aztán amikor az ügyintéző, sűrű bocsánatkérések közepette, megérkezik a városból a biztosítást is, el tudom intézni.
Kilenc körül, Aqaba Gulf Hotel.

Huszonharmadik nap:

Nagyon korán kelek, -tankolok- és egy szuszra átvágok Jordánián. Kora délután megérkezem a Szír határhoz. Egy középkorú tiszt segédkezik a papírokat elintézni. Néhány tea, és egy dollárban fizetendő úthasználati díj megfizetése után, minden megvan. Biztosítást nem kell vennem, az még érvényes. Pénzt nyújtok Neki, elhárítja. Azt mondja: köszöni, hogy Szíria vendége vagyok! OK, én is köszönöm a segítséget! Damaszkusz után megváltozik az egyhangú táj, észak felé haladok a libanoni határral párhuzamosan egy nagy fennsíkon. Érthető, de váratlanul ér a nagy hideg. Estére, Homs-ig jutok. A szálloda előtt veszem észre, hogy egy madár sajnálatos módon, a lámpát védő bukócsövön végezte.
Az elsőt évekkel ezelőtt Norvégiában szereztem, ugyanide. Kész madártemető ez a motor.

Huszonnegyedik nap:

Reggeli után nyugatra tartok, ki a földközihez. Útközben megnézek egy francia keresztes lovagvárat. A Castle Chevarlier-t, aztán Tartus fölött még egyet, a Castle Markab-ot. Szépek és meglepő épségben vannak.
Latakia fölött bevágok a hegyek közé. Legnagyobb sajnálatomra Aleppoba már nem tudok visszamenni. Ezerhétszáz méter magasságban kicsi határátkelő Törökország felé.
Kamion nincs egy darab sem, van viszont egy szír küldöttség előttem. Sok kocsi felzászlózva. Így kerülök csendes szemlélőként, a szír televízió híradójába. Az küldöttség fogadása a határon ünnepélyes, zenés és táncos.
A ramadan időszakának lezárásaként. Meglepően gyorsan átkelek és egy nagyon meredek, nagyon murvás, nagyon szerpentinen ereszkedem a Ziyaret hegységben Antiochiáig.
Ma, Antakya a neve. A nagyváros után ráállok a pályára és estére, -csurom vizesen- két elázás után Adanaba érek.
Viszont több mint három hét bogarait meg a por egy részét leáztattam a Nagy kék fehérről. Ebben ez a jó! A hatalmas Taksim Hotel, negyven valahányadik emeletén kapok szobát. Mit szobát? Egy egész lakosztályt. Ugyanannyiba kerül, mint három évvel ezelőtt.
Hogy ezt hogyan csinálják?

Huszonötödik nap:

A török rivérán haladok nyugat felé. Gyönyörű vidéken, de nagyon lassan. Az út keskeny, egyik pillanatban pálmák között a víz mellett, a másikban hatszáz méter magasban söpröm a szememből az út fölött összeérő fenyők leveleit. Később, banánligetek lesznek a jellemzők. Estére Alanyába érek, nagyon finomat vacsorázom. A végére még sült banán is kerül.
Szállás, hol máshol? A jó öreg Banán motelban, idényvégi áron.

Huszonhatodik nap:

Hihetetlen, de megállás nélkül elhúzok Side, Aspendos, Perge, és Silifke mellett. A hátam mögé illesztem a földközit és észak, észak-nyugati irányban átvágok a hegyeken.
Ragyogóan süt a nap.
A magasság 1700-1800 méter, a hőmérséklet hat és nyolc fok között. Az út sima, kellően érdes és széles. Alig van forgalom. A ritkább levegőben úgy szól a cső, hogy öröm hallgatni. "Harci sebesség"! Nem is állok meg, csak a benzin miatt. Még világosban elérem Izmírt.
Nem tudom elkerülni a kisebbik északi részébe, a kikötő felett be kell hajtanom. Bő félóra alatt kijutok. Balról az Égei tenger, Lesbos szigete, Trója. Előttem a Dardanellák. Este tíz óra Canakkale, a kikötő. Nagyjából, 1007 km. Rendben. Motel a kikötő kapujában, az ára jelképes.

Huszonhetedik nap:

Az első hajóval átkelek az Égeit és a Márvány tengert elválasztó szűk csatornán. Szemben a dombon az I. világháború, itteni hatalmas harcainak, áldozatainak emléke.
A kikötő, Ecebat már a földrajzi értelemben vett Európában van. Kilépő oldalon, a török határon apróbb probléma adódik. A rendszámomból egy betűt elütöttek a számítógépen a beutazáskor. Várakozás. Nem is kevés. Aztán rendeződik.
A bolgár oldalon az első város Sviliengrad. Kicsivel nagyobb probléma kerül elő. Csapágy jellegű.
Fiatal taxis hölgy a bátyját keríti elő, mondván jobban ért az ilyesmihez, meg talán szót is értek vele. A szóértés még megy is.
Krasi telefonálgat rengeteget, de a probléma dagad. Megszállok, ebben is segít.

Huszonnyolcadik nap:

A nap nehezen kezdődik. Eleinte zavar, hogy Krasi folytonosan nemet int a fejével, miközben a szava igent mond.
Aztán bekattan valami emlék azzal kapcsolatban, hogy ezt a metakommunikációs jelzést Ők pont fordítva alkalmazzák. Nagyokat nevetünk rajta. Mielőtt tovább tudnék indulni, meghív a lakásába. A felesége kicsi szatyrot nyom a kezembe. Kérdő tekintetemre válaszul elmondják, hogy a hagyomány szerint: Amennyiben segítségükre szorultam, és ők ezt megadták, -akkor nekik- kötelességük az utamon tovább segíteniük! Például ezzel a kis jelképes élelmiszer csomaggal.
Néhány halk "blagodaria"-n kívül több szó, nemigen jön a számra. Köszönöm!
Később azon gondolkozom, hogy talán ideje lenne a hazai szólás-mondás gyűjteményből is törölni, tudatilag a "dögöljön meg a szomszéd tehene is!" című kiszólást. Délután Giorgiu. Nem kezdek már bele Romániába.

Huszonkilencedik nap.

Majdnem egész nap esik. Estére, Nagylak. Román kilépő oldal: Mutasd nekem kicsi papír! Milyen kicsi papírt? Kérdezem. Tax, út tax! Micsodát??? Jönni velem! Mutat neked papír! Mutatja. Napszítta alig-alig böngészhető román nyelvű szöveg A4-es papíron. Ragasztószalaggal az üvegen. Valami táblázat.
Te fizetni útért! Kell! Ember, ezt a másik oldalon kell kiírni, amikor belép az utazó az országba! Nem, amikor el akarom hagyni az országot.
Én nem beszélni, csak pici magyar! Hát ez az! Ezért kell kiírni mindenféle nemzetközileg is érthető nyelven!
Ha meg csak a magyar utazókra vonatkozik a dolog, akkor magyarul is!
Te, fizet! Nem fizet, mész börtön!
Mennyit kell fizetni jóember?
240 euró! Nézek bután. Nincs is euróm.
Tétován húzom ki a zsebemből a kezemet... Segít nekem, siettet. Te adsz 100 dollár, vége útnak! Még jobban segít. Kikapja a kezemből a százast, és bemegy a fülkéjébe. Bezárja az ajtót, a pénzt a bélyegzőpárna alá teszi és int. Te menni! Vége útnak!
Nem is hiszed barátom, hogy mennyire! Nem ad számlát.

A magyar belépési oldalnál köszönök, nyújtom az útlevelemet be a kis ablakon. A fiatalember unottan pörgeti a könyvecske lapjait. Közben érdeklődve, mintegy honfitársként megkérdezem, hogy ők a határőrség... Tudnak-e, erről a bizonyos útdíjról? Szó nélkül megvonja a vállát. Honnan jön?
Jaa! Hát... csak innen Aradról. Két ujja közé csippentve kiadja az útlevelet és bólint. "Welcome the Hungary! Sir!" Teszem hozzá. De csak úgy magamban.
Indítok. Hideg van, szélvihar. Letört faágakat kerülgetek.