Ülök Alsó Núbiában, alig néhány kilométerre a szudáni határtól az egyiptomi Abu Simbel városában a Nílus nyugati partján. Előttem II. (nagy) Ramses gigantikus halotti szentélye. (N22 20.074 E31 37.270) Bejáratánál az Istenné vált fáraó, húsz méter magasságú, csendes derűvel "figyelő" ülő szobrai. Négy példányban. Lenyűgöző. Pedig majd' minden kövét, részletét ismerem. A könyveimből, albumaimból. Kicsi túlzással... azért kellett születtem, hogy egyszer ide eljuthassak. Itt vagyok.

Felnézek a templomot rejtő magaslat mellett, a magasban levő tágas, nagy parkolóba. Ott áll a szélen, -porosan, piszkosan- első sárvédőjét, szélvédőjét kissé megemelve, dobozai súlyától a hátsó kerekére támaszkodva a motorom. Egyedüli motorkerékpárként, egyedüli európaiként a hatalmas turista buszok mellett. Eszembe jut egy régi, -mintegy- szállóigévé lett mondat: "Jól jöttetek!..." Valóban. Jól jöttünk, tényleg jól. Ücsörgök. Várom, hogy a buszok -jobbára, távol keleti- népe, az aznap délutánra a számukra előírt látványosságait végig rohanja. Arra gondolok, hogy jó hosszú út vezetett idáig... Nem kifejezetten az otthonom és a második katarakta közötti kilométerek száma miatt. Hosszú évek óta készülök ide. Tervezgettem, útvonalakat, időpontokat, egyebeket. Mostanra sikerült... És ezért köszönettel tartozom néhány embernek, barátoknak. Elsősorban néhai Gregor Haugnak a Münchener Freiheit által működtetett hechlingeni motoros oktatóközpont vezető instruktorának. Legyen könnyű Neki a föld! És Petrich Ákosnak. (www.bmwmtm.hu) Meg még másoknak is. Tanultam tőlük technikákat, kitartást, a kihívások elfogadását, a nehezebb körülmények figyelmen kívül hagyását. " ... Figyelj Öreg! Az egész semmit nem ér jeges szél és hófúvás nélkül!... "Most halkan hozzáteszem, azért a + 47C fok közelében sem akármi a dolog! Úgy, a 22. szélességi fok körül... Mármint, a 'motorolás'! De, kiváltképpen az ÚT tiszteletét tanultam Tőlük. Álltam évekkel ezelőtt, az enduro park katlanjában és ostoba képpel néztem az instruktorokat, a gyakorlottabbakat, ahogyan gátlás nélkül húznak fel a hihetetlenül meredek, legalább negyven-ötven méter magas laza talajú "falon". Gregor hatodjára, nyolcadjára, sokadjára is megmutatta, hogyan lehet feljutni egy közel háromszáz kilós géppel... Aztán maga mögé ültetett és fél kézzel felhúzta a motort a falon. Közben a másik kezével imitált, magyarázott. Bízz a motorodban! Mondták. Később, -persze- már engem sem lehetett levakarni azokról a pályákról. Szóval... Köszönöm!
Tényleg hosszú volt az út idáig... Ritkul, elvonul a turista tömeg, szedelődzködöm én is. Ellenőrzöm a kameráimat, és egy cseppnyi, alig észrevehető hedonizmussal, már-már majdnem egyedül lépdelek a szentély, az egyiptomi főistenek felé. Jó régen várnak rám "ők" is. Úgy 3200 éve. Megérdemlik a bensőségesebb találkozást. De talán kezdeném az elején...

Egyszer már jártam Egyiptomban, motorral. Luxor keleti partjáig jutottam. Ez, nagyjából a fele utat jelenti. Akkor még volt egy komphajó járat, amivel meg lehetett közelíteni az országot közvetlenül. A szervezés nehézségei ott kezdődtek, hogy ilyen lehetőség már nincs. Tavaly egy olasz motoros adott egy tippet, aki Tunéziában és Líbiában túrázott. Mondván, hogy ez utóbbi ország is nyitott, újabban a turizmus irányában. Valóban. Csakhogy, kizárólag szervezett turistacsoportok számára. Tuniszba, ma is van kompjárat, naponta több is. Néhány, Tripoliba küldött, válasz nélkül hagyott e-mail után és a magyar konzulátus határozott javaslatára be kellett látnom, hogy ez egyedüli utazóként, meghívólevél és egyebek nélkül, -Tunéziától Egyiptomig- nem fog menni! A nyár legvégén találkoztam egy régen nem látott barátommal aki, mintha mi sem lenne természetesebb ennél, a Szíria, Jordánia, Aqabai öböl, Sinai félsziget, Egyiptom útvonalat javasolta. Hu-húúú Barátom! Szíria, Törökországon keresztül, önmagában is egy teljes túra útvonala... Aleppoval, Palmyrával. Nos, hosszú -mintegy húsz perces- hezitálás után rávágtam: Nosza! Szerezz nekem szír vízumot! Hozta. Két nap múlva a kezembe nyomta a bepecsételt útlevelemet. OK. Október negyedikén 11h.-kor várlak Bab al Hauwa-nál, a Szír határon. Mondta. Lévén, Ő szír-magyar kettős állampolgár. Felgyorsultak az események. Másfél hét alatt megkaptam a Jordán és az egyiptomi beutazási engedélyt. A törököt meg fél óra alatt.

Nyitray Pisti barátom, a motorom állandó és remek technikusa is gyors és jó munkát végzett, a felkészítés kapcsán. Szerelt nekem még egy külső, hatékonyabb antennát is a gps-hez. A gép orrára. Az utolsó pillanatban észrevett, forgalmi engedélyem "lejáródása" sem okozott gondot. Csak beálltam a felügyeletre, ahol rövid felülvizsgálat után, újra érvényes lett a forgalmim. Erről, később -más összefüggésben- ejtek még néhány szót...

Ezután, már csak a munkáimat kellett úgy megszervezni, hogy a nyilvánvalóan hosszúra nyúló távollétem megoldható legyen. Tenner Toma barátommal kijelölgettük a szükséges térkép szektorokat. Amiket hamar, gyorsan fel is töltöttünk a GPS készülékembe. Kezdtem magam beleélni a lehetőségbe. Az ÚT-ba. A motor tényleges felmálházásával nem sok időt töltöttem, évek óta megvan mindennek a helye. Azért mégis került a hátsó ülésre egy rollni, mert a visszaút időpontját és a török hegyek magasságát figyelembe véve, az igazán hideg körülményekre is számolnom kellett. Később kiderült, nem alaptalanul. De ez még odébb van.

Első nap.

Október elsején hajnali hatkor még segédkezem a szavazó körzetem urnáinak lepecsételésében, majd a szavazatom bedobása után, megemelem a Hornet orrát. Nagylak, rövid átlépés, Arad: húsz perc, beszélgetés egy helybéli mesteremberrel egy benzinkútnál, aki egy kisebb Kawával van ott és nagyon tetszik neki a "Nagy kék-fehér". Hamar kiderül, egyetlen dolog maradt otthon. A saját weblapom névjegykártyája. Később sokszor leírtam kézzel, úgyhogy már fejből is tudom.

Kisvártatva Lipovától, békésen ringatózom, egyenletes ritmusban. A szép íveken, az egymást követő kanyarokban. Az egyre kellemesebben melegedő időben, valóban kezdem elhinni, hogy újra az ÚT-on vagyok. Valami kis rövid pihenőt, eszivel-iszivel tervezek egy óra körülre. Déván a Shell kútnál.

Nem lett belőle semmi. Egyrészt, az a kút mára MOL kút. Másrészt, magas Déva vára előtt néhány kilométerrel egy kis hídról leereszkedve, egy nekem enyhén balra ívelő kanyarban, valami zöldes sárga foltot veszek észre. Előttem járművek, mögöttem járművek. Szemből semmi. Csak a zöldes sárga folt. Valamiféle iszonyatos tempóban.

Minden sejtem, porcikám egyszerre üvöltött: Fékezz!!! Lassíts, vagy legalább próbáld bedönteni azt a dögöt!!! Nem. Néhány száz méterrel mögöttem, az általam az imént elhagyott híd korlátjának csapódik. Valaha motorkerékpár, valaha, -minden bizonnyal- szép reményű fiatalember volt.

Nem utolsó sorban a hazai tapasztalatimra, a nap, mint nap látott történésekre utalva, most azért mégiscsak elmondom:
Drága, -a mi városainkban is felszabadultan egykerekező, a mi útjainkon is tornacipőben, önfeledten a szélvédő mögé hasaló, 14-15 ezres fordulaton "közlekedő"- barátaim!
Ha az adrenalinért felelős receptoraitok nem képesek az agyatok egyéb más, -lényegi folyamatokat irányító- rendszereivel összhangot tartani, akkor bizony soha, de soha nem lesz szép ősz szakállatok. Két keréken bizonyosan nem! Azt is jó, -ha mindenki, akit illethet ez a mondat- tudomásul veszi, hogy az éppen ügyeletes világbajnokok, az adott géposztályokban kifejezetten versenykörülményekre épített pályákon, a számukra konstruált gépeken, védőruházatokban, az adott pályához fejlesztett gumikon hajtanak! Ott és kizárólag ott! Lehet túlélni, hatalmas bukásokat. Esetleg. Az úton NEM! Az ebéd elmarad, de még a rágógumi is kikívánkozik.

A magam részéről, -és ez már évek óta így van- főleg a három évvel ezelőtti, a perzsa határ átlépésével töltött, közel harminchat óra után...
a tapasztalataim összegzéseként, mintegy "utifilozófiává" téve a tételt, hogy egy túrán csak az történik meg, aminek meg kell történnie!
Ezért aztán engem, egy-egy utam alkalmával a világon semmi de semmi nem tud felidegesíteni, felzaklatni, kiborítani. Minden, -ami történik vagy történni fog- az, az ÚT része. Így hiszem.
Se a hatóságok, se az időjárási körülmények, se eltévedés, se időzavar, se műszaki hiba, se a nyelvi nehézségek... úgy általában semmilyen külső tényező. Évek óta mosolyogva, magamban a vállamat kissé megvonva veszem tudomásul a túrák során, ha valami másképpen alakul, mint ahogyan azt előre elgondoltam.

De ezt a történést elég nehezen dolgozom fel. Estig már nem sokat dudorászok magamban. Bukarest előtt van egy pont, ahol el kell fordulni dél, Giorgiu, a határ felé. Feltéve, hogy nem akarunk bemenni a fővárosba. Ha jól figyel az ember, észreveszi. Sikerül. Egy órán belül már a tervezett szállásom előtt állok. De az, hónapok óta be van zárva.
Jó, akkor keresünk egy másikat. Találok. Olcsóbb is, ráadásul közvetlenül az átkelő közelében van. A célnak megfelel. 870 km, diszkrét izomláz.

Második nap:

Kora reggel pár perces készülődés, rövid reggeli után már át is kelek a Dunán átívelő hatalmas hídon. Bulgárisztán.
Veliko Tarnovo, vigyázat itt a város határában mindig áll, egy-két sebességmérő szerkezet... mormogom magamban. Hopp! Ez az, itt kell délnek fordulnom, hogy ne kerüljek egy hatalmasat Stara Zagora felé. Amikor utoljára erre jártam, ezt a pontot sikerült elvétenem. OK. Nova Zagora, meg a piciny falvak, szigorúan a déli irányban. A piciny falvak egy hatalmas erőmű mellett sorakoznak.
Hogy és hogyan nem, de bekeveredek az erőmű területére. Pedig még az utolsó elágazási pontnál is, tisztán és világosan jelezte a GPS a helyes irányt. Nem hittem neki. Láttam az erőmű kéményeit és azt hittem, hogy én emlékezem jobban...
Hát nem. Már éppen neki akarok vágni egy nem túl bizalomgerjesztő dombnak, ami mögött a valódi útvonalam van, amikor a biztonsági őrség terepjárójának vezetője értésemre adja, hogy nem kéne. Viszont barátságosan megmutatja, az utat. Elvezet, majdnem a következő faluig.
Rendben kedves kis készülékem, többé nem leszek hitetlen. Nem volt túl nagy a kitérő, még mindig benne vagyok a Bulgáriára szánt egy tanknyi benzinben és a tervezett időben. Kora délután a török határ.
A belépésre várakozók nagy száma, apró pofátlanságra késztet. Diplomata sáv, váltó üresben, csendes gurulás. Legfeljebb, majd azt mondom, hogy bocs! Nem kell mentegetőznöm, simán beírnak a gépbe, taranzit vízum, kész, mehetek.
Ismerős benzinkút, pénzváltás, barátságos emberek, teázgatás és egy jó kebab. A pénzüket időközben kicserélték, elhagyták azt a valószínűtlenül sok nullát és egy dollárért 1.4 lírát adnak. Így aztán a továbbiakban még én magam is sejthettem, hogy miért mennyit fizetek. Egy órányi pihenés és örömködés után, kényelmesen nekivágok a keleti iránynak. Egy darabig még latolgatom magamban, hogy ha most levágnék a Márvány és az Égei tenger felé, vajon akkor is oda érhetnék-e időben a Mounzerral megbeszélt találkozóra? Vonzanak a déli tengerek, meg a finomságok. De akárhogy számoltam a napokat, és az eltöltendő időt, nem jönne össze. Nincs mese, irány a pálya! Isztambul, Ankara.
Szóval Isztambul. Valószínűtlenül nagy közlekedő tömeg verődik össze már jóval a város előtt. Elkezdhetem villámgyorsan ráhangolni magam az igazi keleti közlekedési formára, stílusra.
Bár kétségtelen -és ezt ma már nagyon tudom,- hogy ez itt akkor még, valóban csak egy kicsi és szelíd ízelítő volt. Ezt sem először tapasztalom, de az azért annak mégis csak most kellett, tudatosulnia bennem, hogy az október az iszlám világ szent ünnepi hónapja. Tudom én ezt, de azért közelről... meg még haladni is kéne...
A ramadan. Tehát amikor már se balról, se jobbról, se a terelő sávon nem férek el és csak a pálya mentén, jobb oldalon húzódó, kibetonozott vízlevezető árokban jutok előre, -még ekkor sem szerencsés- nem illő dolog a Mekka felé imádkozó emberek leterített imaszőnyegein áthajtani. Még ott, a vízvető árokban is ki kell, a szőnyegeiket kerülni. Nos ekkor már biztos lehetek benne, hogy ezzel a bizonyos októberi hónappal összefüggésben lesz még néhány érdekesség!
Egyébként, pedig tehetek én róla, hogy az október (meg a február) az a hónap, amikor egyetlen napon, rövid időre besüt a nap Ramses templomának legbelső szentélyébe?
Amikor már átérek az Aranyszarv öblön ill. a fölötte békésen lengedező óriási hídon, már sötét este van.
Hát... ilyen még úgysem volt alapon, egy életem-egy halálom én itt bizony megszállok. A Bosporus partján. Az első kijárónál visszafordulok a város ill. a híd felé. Mindenfelé ünnepi kivilágítás, a teraszokon ünneplő emberek. Egy külsőre elegánsnak kinéző szálloda előtt parkolok le. Kiadó szobájuk is van. Csak az étterem foglalt. Rendezvény miatt. Nem csak kívülről elegáns.
Ameddig, -az addigra már nem csak szolid- izomgörcseimet ápolgatom a hihetetlenül nagy méretű fürdőkádban, nyakig habban, addig szép csendben megterítenek a szobaemberek. Felhordják a megbeszélt ételsort és gyümölcsöket, italokat. Az ételek, könnyűek, szépek jellemzően ismert és kevéssé ismert növényi alapanyagúak, és nagyon finomak. No, és persze az ilyen helyzetekben, a számomra elmaradhatatlan kalamári.
A szobám nyitott terasza alatt a szorosban, folyamatosan járnak-kelnek a kisebb kiránduló, és a nagyobb tengerjáró hajók. Néha mély öblös hangon kürtölnek egy keveset. Az álmomat a legkevésbé sem zavarják.

Harmadik nap:

Magamhoz képest későn ébredek, a hotel színvonalához méltó könnyű, ám több fogásos reggeli, és kávé... majd további ücsörgés a verőfényes teraszon.
Sejtem, hogy lesz még böjtje ennek a lustálkodásnak, de mindenképpen meg akarom várni, hogy a hajnali pára kitisztuljon, annak a pár képnek az érdekében, amiket a Bosporusról készítek.
A szobaservice számláján már csak illendőségből sem lepődök meg. Úgy kell annak, aki ramadankor egy muzulmán országban kiissza mind a négy kis sört, meg még egyebeket is, a mini bárból!
Tankolnom is kell, így aztán már tíz óra is jóval elmúlik, mire kiérek a pályára. Határozott intenzív gázmozdulat, zúgunk a kellemes napsütésben. Bolu-tól pecek alatt emelkedem, úgy 1700 méter magasságig. A napsütés megmarad, de pillanatok alatt olyan hideg lesz, hogy a verebek már-már hangos reccsenéssel töredeznek le az ágakról. Atyavilág! Mi lesz itt október legvégén, visszafelé?
Felrémlik előttem egy képsor, amit a földrajz szakos, motoros, fotós, mellesleg szintén sivatag mániás Michael Martin, (www.michael-martin.de) egyik diavetítéses előadásán láttam: Zuhogó hóesésben, látszik a városnév tábla a hazatérő motorossal, amint éppen büntetést fizet a hatóságnak. A szabálytalanul megfoltozott első kerekéért... Szép kép volt.
Egyelőre beállok egy nyugatias kinézetű pihenő, parkoló helyre. Nevezzük csak, -az egyszerűség kedvéért- karavánszerájnak! Az előtérben pénzbedobós relax fotel is van. Pihenek, langyosodom egy keveset, majd előhúzok a rollniból és felöltök magamra egy réteget.
Marad az ezerhetes fennsík és a hideg. Ankara mellett megállás nélkül elhúzok és felveszem az E 90-esen déli irányt. Adana a tervezett megállóm, még 500 km.
Ebből, mintegy háromszáz vagy útépítés, vagy "hivatalból" rázós út. Azért, nem állom meg, hogy egy-két csodálatosan vörös vulkáni kúpot ne fotózzak a naplementében.
Nem tudom, hogyan és hogyan nem, de Törökországban az utak minden lakott terület mellett, a települések határában húzódnak. Aki nem akar bemenni egy-egy városba, faluba, annak nem kell. Kiírják, hogy "sehir merkezi, centrum" aztán kalács! Aki haladni akar, az haladhat. Lehetséges, hogy előbb voltak meg, a karaván utak vonalvezetései és a település csak később létesült? Vagy pedig egészen egyszerűen, azért mert így az ésszerű? Vagy a kettő együtt? Az út állaga javul kissé, tőlem jobbra a Nagy Sós tó.  (Tuz Gölü) Aminek a csillogó, só üledékes iszapjába oly' bátran húzott bele, néhány éve Dávid Sanyi barátom.
Aztán meg ki. De már nehezebben és sokkal kevésbé mosolygósan. Azóta, a nem túl meggyőzően vigyorgó emberre, a "mosolyog, mint Dávid Sanyi a sós tó iszapjában" hasonlatot használom.
Gyakorlatilag Kappadókia szélén járok, melynek ámulatba ejtő különlegességeiről, szépségéről most azért nem írok, mert egyrészt nem álltam meg, másrészt fényképes illusztrációkkal együtt megtalálható egy 2002-es törökországi beszámolóban, a www.motourmc.com című oldalon.
Ciftehan után még mindig, úgy 1600 m. magasságban, egy hihetetlen szerpentin és ádáz lámpacsata következik. Egy apró kis benzinkútnál forró mentateával kínálnak. Nem sokat kéretem magam. Elfogadok, legalább kettőt.
Kérdésemre: Van-e török matricájuk? Körbeszaladják a kisvárost, de nincs. Kapok viszont egy a körzet kereskedelmi rádióját, népszerűsítő matricát.
A szűk szerpentin, nem kevés "nyögve nyelős" előzéssel még egy darabig folytatódik. Visszavonulót fújok magamnak. Mert nem vagyok benne biztos, hogy az Allah Korosun felirat, -ami, a mindenféle kocsikon díszeleg- rám is vonatkozik-e.
Aztán, éppen mielőtt egy újabb réteget húznék magamra az egyre hűlő levegő miatt -mintegy nem várt meglepetésként- beépített fényvisszaverőkkel felszerelt csilli-villi, széles, többsávos pályába "botlok". Ami már erősen lejt.
Egy japán gyártmányú, határozottan erős kocsi vezetője, aki láthatóan remekül ismeri a pálya széles, nagy íveit kitartóan húz a belső sávban. Megelőz. Tisztes, de még lámpán belőli távolságból követem. Gyorsít, megyek utána. Észreveszi, hogy ezzel segít, beáll egy stabil, de határozott tempóra. Rövid idő alatt leérünk a földközihez.
Nesze neked markolatfűtés! Mintha forró hajszárító készülék fújná a levegőt. Az Adana előtti pályakapunál egy nemzetközi mozdulattal megköszönöm a ferdeszemű kocsi vezetőjének a segítséget. Mosolyogva int vissza.
A nagyváros szélén, este féltíz tájban egyszerű, tiszta és 40 dollárért, felettébb olcsó szállást találok, őrzött parkolóval. Kilencszázhatvan km után, éppen ideje! A hatóra tájban beköszöntő sötétedést követő szerpentinezéssel úgy hiszem, megfizettem a reggeli "lustázás" árát.

Negyedik nap:

Korán kelek, pakolnom, málháznom sem sokat kell, este csak a tisztasági csomagot vittem fel magammal a szállodába.
Napkelte tájban az E91-en, már simán kerülöm az iskenderuni öblöt. Iskederun-nál, még tankolok egyet a "drága benzinből". Rövid fejben való számolgatás, -ami nem tartozik az erősségeim közé- arra jutok, hogy a kényeztetésből vásárolt 98-as benzin literje, nem éri el az egy eurónyi összeget.
Nem akarom kockáztatni a megbeszélt 11 órás időpontot, további üzemanyag keresgéléssel.
Egyébiránt pedig az eltökélten kelet felé tartó motoros jó, ha alaposan megjegyzi, hogy tankolni nem akkor kell, amikor műszerfalon kivillan a tartalékjelzés!
Tankolni akkor kell, amikor van benzinkút, nincsen péntek, (pihenőnap) nem múlt el délután három óra és nincsen ünnepi hónap!
Szóval, irány: kelet, Irány a kaland! 110-120 km, a határátkelőig. Rövid kilépési ceremónia... Szia, Közel Kelet! Akkor úgy éreztem, hogy a világ összes, de valóban az összes kamionja ott áll előttem a "senki földjén" a határsávban.
Ma, visszagondolva és reálisan megbecsülve a számukat, tényleg "csak" pár százan voltak. Viszont jó szorosan és jó nagy összevisszaságban.
Megyek lépegetve, ameddig lehet. Igyekszem nem beleporolni a mai karavánok vezetőinek, hajcsárainak szerelvények alatt sülő, fővögélő, a keleti fűszerektől ínycsiklandozóan illatozó, készülő ebédjeibe. Aztán leakasztom az oldaldobozokat, behajtom a tükröket és araszolgatok tovább előre.
Egy sofőr előzékenyen mutat egy rést két kocsi között, mondván itt le tudok menni a mellettünk húzódó, nem túl mély csapásba. Visszasétálok a hátrahagyott dobozaimért, majd úgy határozok, hogy az a bizonyos felirat, ami a kocsikon díszeleg rám is, vonatkozik! Allah velem! Zutty már lenn is vagyok. Néhány száz méter előre... és, megérkezem.
Igen, igen, de ez a kimenő sáv. Puff neki! Nincs már hátra, néhány segítőkész ember több száz kilós bicajt emelget. Át, a legalább 60 cm magas sávokat elválasztó építményeken. 11. óra. Itt vagyok, megjöttem.
Nézelődök, jön a barátom, nyakkendősen, taxival. Személyi beléptetés, motor beléptetés, custom hivatal, biztosítás, taxok, egyebek. Nem telik el több, mint másfél óra. Rendben, ez simán ment.
Alig kapcsolok hatodikba, a barátom taxija megáll. Jómagam nem veszem észre, Mounzer, -a kocsiból kihajolva- évezredes kövekből rakott régi karavánutat mutat: ezen vándorolt Kőrösi Csoma Sándor is, anno. A nagy orientalistának emlékműve van Aleppo óvárosában.
Halep, Aleppo nagy-nagy meleggel és legalább akkora forgalommal fogad. A város korábban az ország, Szíria fővárosa is volt. Később politikai és területi okok miatt került a fővárosi státusz az ország távolabbi vidékére Damaszkuszba.
A városba vezető széles, többsávos út mentén sorakozó zászlórengeteg hirdeti, hogy az iszlám világ kulturális fővárosa, nagy fesztiválok, ünnepség sorozat keretében 2006-ban Halep. Mounzer elengedi a taxit, majd amúgy nyakkendősen felül mögém.
Mondja, hogy életében nem ült még motoron. Hát, barátom nem éppen a legélvezetesebb résszel kezded! A város mind a huszonháromezer taxija, plusz az egyéb járművek tolonganak körülöttünk. Dudálnak, mosolyogva üdvözölnek. Araszolgatunk. Aztán, éppen időben mielőtt felforr az olajam, behúzunk egy szűk sikátorba. De olyan szűkbe, hogy a fordulókat csak két-három lépésben tudom abszolválni.

Kisvártatva, megérkezünk a szállodám elé. De hol itt a szálloda? Ez itt! Mutat mosolyogva a barátom egy hatalmas faragott fakapura. Mint egy lovagvár bejárata. Nagyon szép. És hol fogok én itt parkolni, ebben a szűk sikátorban? Itt benn.
Már tárul is szélesre a kapu, apró, hirtelen kis gáz és már be is kaptatunk. Szerencsére nem folyik, nem csöpög semmi a gépből, nem hagyunk foltot a gondosan fényesített márvány padlón.
Halkan pattogó hűtőbordák, kellemesen hűtött levegő és italok. Estére, vacsorasort és időpontot beszélünk meg, a recepciónál akkurátusan. Frissítő zuhany, aztán szétnézek a szállodában. Tényleg, mint egy kisebb lovagvár. Íves ajtó és ablaknyílások. A tetőteraszon velem szemben a citadella. Fényképezgetek.
Majd egy apró rövid sétát teszek a környéken. Már csak egyedül, mert a barátom hazament a családjához. Később sms.t váltunk, de elkerüljük egymást. Pedig figyelek nagyon, hogy ne keveredjek túl messzire, mert a gps készülékem kézi használatra szánt antennája otthon maradt. Szóval csak a hagyományos módszer maradt: Erről jöttem, erre haladok, arra kell mennem... memorizációs, tájékozódási játék. Valóban nagyon szűkek a sikátorok, néhol fedettek is. Nem egyszerű. Viszont varázslatos. Fűszer illat, mindenféle zenék, kelmék és egyebek. Besötétedik, ritkul a sokaság, napszállta után mindenki otthon, az ünnepi vacsorához készülődik. Aminek külön szertartása van, hiszen a ramadan, többek között arról is szól, hogy az ünnepi hónap során napkeltétől napnyugtáig az ember nem vesz magához ételt, italt. Nekem a tetőteraszon terítenek és szolgálják fel a különböző fogásokat.
A hangulatot a mecsetekből áradó zene fokozza. Egyszerű, dallamos, szép! Salátákkal kezdődik, aleppoi báránnyal folytatódik, amiről már hallottam korábban lelkendező szavakat ismerősöktől.
Attól a naptól fogva jómagam is bizton állíthatom, hogy a világ legízesebb, legfinomabb ételei közé tartozik.
Pedig nem kicsi a "merítési mintám". Sokfelé ettem már a világban. A vacsora végére még többféle dinnyét, ananászt, körtét kapok.

Ötödik nap:

Hajnalban kerülök egy nem túl nagy kört a tegnap délután még elképzelhetetlenül zsúfolt, milliós nagyvárosban, fél szememmel állandóan a készüléken találkozási pontnak megjelölt, a citadellát jelentő jelet figyelem. A híres nagymecset, aztán még több kisebb. Gyönyörűen épített és már akkor hajnalban művelgetett, metszegetett, öntözött parkok. Néhány kukás autó, ébredező város.
Fél hétre, a megbeszélt találkozó időpontjára visszamegyek. Kisvártatva jön Mounzer és a családja. Három leány és egy tizennyolc éves fiú. Gabi, a felesége magyar. Kis mikrobusszal. Üdvözlések. Együtt indulunk dél felé.
Kényelmesen nézegelődve. Sok minden mást nem is nagyon lehet tenni, lévén az út egyenes. Kisebb emelkedők, lejtők. Olajfa ligetek. Autópálya jellegű, de nem európai. Mindenesetre nem fizetős.
Vagy benne volt a taxban, amit a határon fizettem? Néha keresztben, néha szemben jön egy-egy jármű... Óh, azok a járművek! A legváltozatosabb összetételben. Látok néhány ötven-hatvan éves füstmentesen haladó Mercédest, kifogástalan állapotban. Nálunk a veterán autók felvonulásán is díjazottak lennének. Látok néhány meseszép házilag épített három ill. négykerekűt, a szivárvány minden színében pompázót. Hűtőrácsaikra, hatalmas sas madár tollazatát aplikálva. Szenzációs. Néhány idei kiadású cabriót. Meg egy csomó kínait és más, számomra ismeretlent. Mindenki lelkesen dudálgat, integet. A tempó nem idegtépő. Meleg van.
A sisakom eleje fel... aztán néhány, kamikáze életérzésű bögöly sikeresen bevitt találata után, visszahajtva.
Az első megálló Homs. Ókori neve, a római időkből Emesa.
A harmadik város Doura Europos és  Palmyra után, a híres nevezetes ősi karavánúton, amin keletről nyugatra áramlott például a selyem. Csomópontja a régi, észak-dél irányú kereskedelemnek is. Kétezer éves ma is működő vízemelő berendezései az ötvenlírásokon is láthatóak.
A motorom kinn a parkolóban külön rendőri felügyeletet kap. Nem mintha, bárki hozzá akarna nyúlni. Sisakom, kabátom rajta, kulcs benne. Egy népes kis csoport egy-két lépés távolságból a dobozokon levő matricákat böngészi, lelkesen. A Nordkapptól Marokkóig. A brit szigetektől Iránig. Meg a GPS-t, rajta a saját városuk nevével.
Jómagam benn, a mívesen épített parkokkal körülvett ipari műemléket fotózgatom. A libanoni hegyekben eredő Asziy azon kevesek közé tartozik, melyek délről folynak észak felé.
Ennek vizét emelgeti a magasba és önti a mellé épült vízhálózatba ma is kitartóan, a folyó két partján épült szerkezet. 
A matricáim tanulmányozásába mélyedt, külön kis földrajzórát tartó csoporttól illedelmesen elköszönök és keleti irányba, Palmyra felé fordulunk. A százhatvan kilométert a sivatagban színesítjük kissé azzal, hogy a barátom, a kalauzom Ahmed fia kiül a buszból, mögém és húzunk egy-két intenzívebb kört. Előre és vissza. Filmezgetünk.
Később megtudtam, -már itthon- hogy a család középső leánya Tyffani, nagyon szerette volna, ha egy iskolanapon elvittem volna az iskolához a Nagy kék fehérrel. Hát... kicsim, sajnálom! Kora délután Palmyrába érünk. A tábla más irányt jelez, a ma élő városét. De mi, egy murvás úton egy kisebb hegyet megkerülve, rögtön az ókori városba érünk. Így rögtön egyféle madártávlatból pillantottam meg a ragyogó, fénylő műemléket.
Vakító fehér, világosbarna faragott oszlopok, templomok, utcák, római színház, egy egész város. Körülötte, a falakon kívül a hely nevét adó, az információk szerint kétmillió pálmafából álló erdő.

A "zuhanás" alig félóra alatt 1100-1200 méter. A fülem, belülről majd' szétreccsen. Meg is állok. Fényképezgetni. Kora délután, a parton épült két hatalmas szálloda közül, bejelentkezem az egyikbe.

Bibliai vidékre érkezem. Előttem a Holt tenger, mögöttem a Moab sivatag, a Nebo heggyel, tőlem jobbra a Jordán folyó.
Egy pohár jó hideg sör, zuhany, pihi. Négy óra körül kigurulok a Jordán folyóhoz. Pontosabban csak az odavezető terület bejáratáig. Ami be van zárva.
Mert maga a folyó az még lentebb van nyolc kilométerrel, és csak gyalog vagy kisbusszal lehet lemenni. Az aznapi utolsó idegenvezetés, kettőkor volt. Viszont egy fiatalember megkér, vinném-e el Madaba felé? Mutatna egy rövidebb utat a Nebo hegyre.

Közeledik a naplemente, ennél ideálisabb nem is lehetne! Foglalj helyet kedves öcsém, aztán mutasd az utat. Amolyan, egy járműves kanyargós, le föl hintázó út.
Hamar felérünk, illetve a hegy másik oldalán pár perc alatt leviszem a közeli városig. Köszöni szépen és félszeg mosollyal hálát ad, Allahnak. Pedig igazán nem jöttem gyorsan. Éreztem, hogy tart a kanyaroktól. Visszamegyek a hegytetőre. Simán kapok jegyet, a motort otthagyom a katonák bólintó, jóváhagyó pillantásával, a bejárat mellett.
Jártam, már a hegyen, ahonnan lehozta a törvényeket tartalmazó kőtáblákat.
Most pedig itt vagyok, ahol negyven évnyi vándorlást követően utolsó napjait élte, majd meghalt Mózes. A biblia szerint.
A legmagasabb ponton a stilizált jelkép, a kígyóból lett vándorbot. A kilátóhelyről lenézve: előttem a Kánaán.
A kis helybéli tárlaton, látok egy képet II. János Pál pápáról. Kettőezer márciusában készült,
-amikor itt járt- megáldotta ezt a helyet.
Látogató alig van már a környéken. Ücsörgök lábamat kinyújtva, karomat magam előtt összefonva. A kameráim mellettem. Elmélkedek, mélázok. Felnézek a felhők mögötti naplementére.

Nem hiszek a szememnek! Kristálytisztán kirajzolódó emberi arcot látok az égen... Másodpercekig hitetlenkedem. Majd, a már elpakolt fényképezőgép után kapok.
Készítek néhány képet. Később, a szálloda bárjában óvatosan visszanézem a fotókat. Ha esetleg nem látszana... nos, akkor csúnyán megtréfált a képzeletem!
De látszik. És nem egy, hanem három. Kis fantáziával... Misztikus.

Nyolcadik nap:

Lazán ébredek, kényelmesen reggelizem aztán a jobb meggyőződésem ellenére csak úgy pólóban, farmerosan elmegyek a Jézus, ezen a helyen való megkereszteléséről híres helyre, a Jordánhoz.
A látogató központ épületénél parkolok, majd egy kisbusszal és egy idegenvezetővel tovább a folyóhoz, többedmagammal. Közvetlenül a mi buszunk mögött apácanővérek csoportja. A buszok parkolójától még egy rövid kilométernyi séta, egy kellemes olajfaligeten keresztül.
Én is így tudom, de az idegenvezető megerősít benne, hogy van fenn Galileában egy hely, a Jordán felsőfolyásánál a Kineret tónál, ahol keresztelési szertartásokat szoktak tartani.
Jézus testét, viszont itt ezen a helyen merítette a vízbe, Keresztelő Szt. János. Aki előtte járt. Aki hirdette az emberek között, az eljövetelét.
A régen volt templom helyén ma egy új, 2003-ban épült kis görög-keleti ortodox templom áll, melynek papjai ma gondozzák a szent helyet.
A nővérek énekelnek, néhány verset, majd lesétálunk a folyóhoz. A folyó, nos az ebben az időben egy kicsi patak. Annak sem túl nagy. Alig néhány méter széles. Homok hordalékától sárga.
Szemben Jericho, és a Dávid csillagos zászló. A víz középvonala államhatár. A visszaúton az idegenvezető megemlíti Jordánia hatalmas problémáját, lévén ez a kis patak az egyetlen igazi édesvíz bázisa.
A délutánt lebegéssel töltöm. A sólében, úszni nem igazán lehet, mert annyira fenntartja a testet a víz, hogy tényleg csak lebegni lehet benne. Az viszont kellemes.
Később, mikor már majdnem elalszom és a szám szélét is kellő mértékben szétmarja a só, akkor a swimming pool bárjában folytatom... A lebegést.

Kilencedik nap:

A Holt tenger partvonalát követve, a Moab sivatag kőrengetegének tövében haladok déli irányban. Úgy becsülöm, hogy a Balaton déli partjának megfelelő távot teszek meg és a tenger eltűnik a sivatagban.
Leóvatoskodom közvetlenül a partra. A GPS -404 métert mutat. Amennyiben pontos a műszer... akkor bizony, ez a földtani különlegesség veszti a vízét, a kiszáradás felé halad. Olvastam korábban valami hasonlót. Talán azzal összefüggésben, hogy a híres Kelet Afrikai törésvonal, -a Tanganyika tóval a középpontjában- pontosan a Vörös tenger, Aqabai öböl vonalat követve, itt a Holt tenger és a Jordán folyó alatt húzódik a török hegyekig. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a föld jövőjében valamikor, remélhetőleg a minél távolabbi jövőben ez a lemez leválik Arábiáról.

Egyelőre ez egy tudományos feltételezés. A magam részéről nagyon nem bánnám, ha az is maradna végleg. És ezek a biblikus tájak még láthatóak lennének, a következő generációk számára is, az idők végezetéig.
Ezzel a gondolattal a fejemben, húzok fel vagy kétezer métert Karak városáig. Keleti irányban. A fülemnek recsegése, a hallásom időleges vesztése már-már ismerős. A "Kerak Citadelláról" lenézve alattam, a híres "King's Highway".  Karavánút, Mekka és Damaszkusz között. Egyben, Mózes népének útvonala az exodus során, útban a kánaán felé. Maga a vár, az erődítmény a keresztes háborúk emléke 1173-ból. Szalahaddin nagyvezír három évig küzdött a meghódításáért.
Két-három órányi várlátogatás után, a magyarul köszönt egy butikos. Néznék-e be a boltjába? Ne vásároljak, ha nem akarok, csak nézzek szét! Nyilván kiszúrta a nem messze parkoló úti társamat és a pesten tanuló testvérétől felszedett, néhány magyar szóval kedveskedett nekem. Az egyik sarokban memória kártyákat látok.
No ebből kéne nekem, de 1 gigás. Nincs, de mindjárt lesz! Kocsiba vágja magát és el... Ameddig reá várok egy vendégős a teraszon a Koránból olvas fel, énekel a kamerámnak. Butikos ember vissza... Csak 2 GB-os kártya van. OK. 12.000 forintnyi összeg az áru.
A sajátomat, az 1 GB-osat, 11.000-ért vettem itthon.
Kis idő múlva dél felé tartok egy Wadi Musa nevű helyre. A Mózes völgybe, közismertebb nevén Petrába.
A név, Petra sziklát jelent, Jellemzően arra a tényre, hogy itt minden a sziklákba vájtan épült. Egy régen volt nomád pásztornép, a nabateusok tették Petrát birodalmuk fővárosává. Több mint 2000 évvel ezelőtt. Megközelíteni a csodát, -egy másfél-két kilométeren- kanyargó szűk ösvényen lehet, ami néha, alig méteresre szűkül. Egy másik alkalommal, amikor itt jártam, egy akkori vezetőm, hátulról a magas hegyek felől vezetett ide. Most inkább az egyszerűbb, kényelmesebb lófogatot választom. A sziklák aljában vésett vízcsatorna és ciszternák. Komplett vízmű rendszer. Bizonyítva, hogy ez a kivételes képességű nép, hosszú évekre rendezkedett be a környéken.
A félhomályos szoros véget ér, a napfényre lépve a megpillantom Petra legpompásabb építményét, az El-Kasneh-et, a ragyogó, sötétvörös, sziklatemplomot. Nem először látom itt, de a látványtól ismét megdöbbenek.
Nem tudni mi volt az eredeti rendeltetése. Templom, sírkamra vagy kincstár? Vagy mindhárom egyszerre? A neve egy legendából ered, -mely szerint- a tetején lévő urnában egy ismeretlen fáraó kincseit rejtették el.

A nabateusok, saját építészeti stílust hoztak létre. Bár az oszlopok, egyéb faragványok mutatnak hellén jegyeket, mégis egyedi, sehol máshol nem látható összhangban vannak.
A kultúra sokáig fennmaradt, majd később Kr. u. 106-ban, a római birodalom provinciája lett. E kor emléke a jellegzetes római színház.

Petra ókori jelentőségének alapja, hogy az évszázadok során, afféle logisztikai központként működött a karavánutak metszéspontjában. Nem utolsó sorban természetes védettsége miatt. A járhatatlan magas hegyek között megbúvó város lakossága, fénykorában húszezerre volt tehető.
Késő délután, a Jabal Mabrek 1720-as hágóján, Jenz-el találkozom, Stuttgartból. Biciklivel van. Uhhh.

Megpróbálok németre váltani, de keverem. Nem baj, érti. Ő is így válaszol...
Sharm el Sheikh-be tart, a Sínaira. Huszonnegyedikére, este nyolcra beszélünk meg találkozót a Hard Rock Cafféba. A telefonszám cserét elmulasztottuk. Jenz, sajnálom, hogy nem voltam ott! Másként alakult.

Leszáll az est, besötétül, hűvösödik. Elhagyom a királyok útját... Aztán amint kiérek az Aqabába vezető pálya ellenőrző pontjához, akkor meg a jobbkezes kis könnyű kesztyűmet. Addig "vidámkodtam" a katonákkal, hogy a szélvédő alá gyűrt kézvédők ott maradtak az indulást követően.  A menetszél kivitte őket. A balkezest megtaláltam.
Este kilenc, Hotel Golden Tulip Aqaba.

Tizedik nap:

Kerülök egyet a városban, tankolok. Literje: 0,6 JD. Ami, ha jól számolok 75 US cent.
Aztán megkeresem a kikötőt. Elsőre nem sikerül. Vissza a városba! Kezdem, előröl. Megvan.
Kicsit vakarózom, amikor meglátom a behajózásra váró tömeget. Zarándokok. Mekkából jönnek. Az egyiptomi vidék népe.
Szerencsére külön kapukat nyitottak a számukra, a saját kiutazásomat, meg a hajójegyet egy másik épületrészben kell intéznem. Nem túl egyszerű, de nem annyira sem vészes. Néhány félóra. Aztán várakozom.
Várakozás közben szót váltok egy törékenynek tűnő, filigrán Új-Zélandi nővel. Brit útlevele van és Franciaországból indult néhány hete. Dahabba tart. Kerékpárral.
Szlovéniát, Horvátországot, Szerbiát, Bulgáriát, Törökországot említi útvonalaként. Őszinte tisztelettel nézek rá és a járművére.

Déltájban behajózom, és tovább várakozom, hanyatt dőlve a felső fedélzeten. Délután három körül indulunk. Szemben velem az öböl túloldalán a híres eilati tenger obszervatórium. Jellegzetes magas, sárga tornya kiemelkedik a partvidékből.
Napozgatok. A fedélzeten egyiptomi pénzt váltok a bankfióknál. Száz dollár = 500 Egypten pound. Leülök a földre, és diszkréten működtetem a kamerámat.

A zarándokcsoportok vezetői folyamatosan állítgatják ki az igazolásokat a résztvevők számára a zarándoklat megtételéről. Ez a tény az ő életükben nagyon fontos dolog. Innentől fogva jogosultak a "hadzsi" megtisztelő előnév viseletére.
A három óra azt jelenti, hogy valójában 13h van. Három óra a hajóút, tehát délután négyre érkezünk Nuweibába. Ott viszont, az egyiptomi időszámítás szerint öt óra van. Mivel a kikötés ideje belecsúszna a naplementébe, így a nyílt vízen várakozunk egy órát. Nasar a hajó adminisztrációs tisztje, az irodájába invitál. Teázgatunk. Alexandriában lakik, három hetet a hajón tölt egyet otthon.
Kapacitál, hogy feltétlenül keressem fel a városát. Nem ígérem biztosra. Pedig fontos volna nekem is.

Napszálltát követően kikötünk. Ekkor 18 óra van, tehát kezdődik a zarándokok rituális vacsorája, amit a fedélzeten költenek el. A kijárat felhúzva. Várakozom.
Vacsora van a kikötőben is, tehát hiába is mehetnék ki. Vacsora és ima. Érthető. Másfél-két órácska múltán, kihajózhatok. Nyolc körül a vámhivatal elé érek. Igen, ez a dolog nekem is bonyolult volt kissé.

Ami ekkor kezdődött, annak a fontos részleteit öt év múlva mondanám el pontosan.
A lényegi elem, -amit eddig megúsztam- három rövid, idegen szóval fejezhető ki. Carnet de Passages.
Ezt a dokumentumot eddig is kérték a határokon, de megoldottam a dolgot azzal, hogy ostoba képet vágtam és elővettem az itthoni forgalmimat. Ez most nem elegendő.
Elő kell vennem a papírt. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy ilyen nevű dokumentumot az általam felkeresett, hazai hivatalok nem használnak, nem ismerik. Autó klub, okmányiroda, rend és vámőrség, KPM stb.

Nuweibában, az egyiptomi belépés alkalmával, viszont ez a továbbhaladás abszoult feltétele! Nézegetik, forgatják a papírjaimat. Tanácstalankodnak.
Határozottan és élénken állítottam, hogy minden papírom rendben, minden pecsét a helyén van. Mondják, hogy igen, igen de majd jön a general, a főnök és majd ő helyben hagyja. Közben öntapadó papírkán lesatírozzák az alváz és a motorszámomat. Felragasztják egy belégre. A szolgáltatás árát kifizetem. Számlát adnak. A fotocopy bódéhoz zarándokolok. Minden okmányomat lemásolnak két példányban. Fizetés számla. Gyűlik a papír a kezemben. Motor a középtartón, én a nyeregben, lábam kinyújtva a boxeren, hátradőlve fejem a top casen. Pihengetek, várakozok.

A tourist police egyenruháját viselő fiatalember érkezik, -érdekelődve- hogy mire várok? Mondom, hogy a hivatal vezetőjére. Szétnéz és mondja, hogy megérkezett a general. Segítőkészen elkéri a papírjaimat. Odaadom az egész paksamétát. Ömlesztve. Visszafekszem. Kisvártatva jön kezében, a gondosan rendszerezett okmányokkal. Szép nagy körsétába kezdünk a kikötő területén, az egyik irodában hétszáz fontot fizetek. A többiben kevesebbet. Az utolsó előtti officban még három ív papirost, az utolsóban, pedig kettő gyönyörű arab feliratú rendszámtáblát kapunk. Sárgát, piros betűkkel. Az egyiket szigetelő szalaggal "felszerelem" a sajátomra.

Így vált a kedves Hornetem két hétre "alias"-sá. A másikat a poggyászomba pakolom.
Kísérőm, segítőm még lebonyolít néhány telefont az érdekemben, szállás után érdeklődve. Három lehetőséget ajánl, ármegjelöléssel. A legközelebbit választom, egy Hiltont (80 USD). Az öböl partján.

Látótávolságban van, de Shariz még a kereszteződésig szalad mellettem, hogy el ne tévedjek. Sehogyan nem akar mögém ülni. Ötven pénzt kínálok neki. Nem fogadja el. Ez a munkám mondja. Welcome to Egypt! OK. Sukran, köszönöm! Éjfél van. Hello Sínai, megjöttem!
Folytatás a következő oldalon...