Előzmény.

Az ötlet természetesen a Yetitől származik, mint minden normálistól egy picit is eltérő túraútvonal. Hogy szavaival éljek, normálisnak lenni túl unalmas!

Pedig, Korzikáról, ha egy kicsit utánanéz az ember az Interneten, többnyire szuperlatívuszokban beszélnek, írnak, emlékeznek meg. Nekem a hírekből, - rémlik - mintha valakik, valakiket lelőttek, vagy felrobbantottak volna!

Ennyi előzmény után jöhet a túra.

Ahogy szoktuk, tavasszal, május elején indulunk, (az eredeti ötfős létszám helyett) hárman. Zolee-t befenyítette egy lázmérő, Gyuri pedig szolidáris volt vele. Ha lemegy a láza, utánunk jönnek. Korán elindulunk, hiszen a mai napon 1200 km-t akarunk megtenni, ami még pályán is húzós. A nyolcason Rábafüzes az első megálló, itt tankolunk, átlépjük a határt, majd néhány km után ráesünk a Graz-i pályára. Innen 160-170 km/h-s sebesség, két, két és félóránkénti tankolás, hat óra körül Firenze után Montecatini városába térünk be. A főtéren egy nem túl puccos 3*-os szállodába esünk be. Ha legközelebb arra jártok, nyugodtan menjetek a puccos 3*-os szállodába, ugyanannyiba kerül minden! Kis zuhany, néhány pohár sör, szandál és mehetünk vacsizni. Nagyon kellemes városka, szépen karban tartott század eleji épületekkel. A népek este kitódulnak az utcára, mintha fiesta lenne. Egy kívülről szimpatikusnak tűnő étterem étlapján a szakács kedvenc tésztáját rendelem. A szakács ízlése jelentősen eltér az enyémtől. A sör viszont finom. Másnap a reggeli eü. séta után irány Firenze. A folyó partján találunk parkolót. Innen száz méterre a csodák városa! Lehetetlen leírni azt az élményt, amit a középkori, reneszánsz és a múlt század eleji épületek, szobrok, kézművesek tudnak nyújtani. Ezt a várost megélni, egy élet kevés hozzá. Miután jól felszívtuk magunkat a történelem illatával, átmotorozunk Pisa-ba. A ferde torony és az azt körülvevő épületegyüttes ismét elgondolkoztatja az embert a kor építészeinek nagyszerűségén. Itt ér utol bennünket JZM. Az egyébként szolidáris Gyuri nélkül. Kicsit el van fáradva, el is alszik egy-egy pillanatra. Az egész napos sétálgatástól mi is bágyadtan érkezünk meg Livornoba, a kikötőbe. A másnap reggel nyolckor induló kompra váltunk jegyet kabinnal, így nem kell szállás után kujtorogni. Szűk a kabin, de nyitva az étterem és a bár. A legfinomabb csatos üveges sörrel kényeztetjük magunkat. Reggeli ébresztésként ring a hajó. A nyílt tengeren vagyunk.

Irány Korzika!

Bastia, fél egy. Partraszállás. Elfoglaljuk Korzikát. JZM szürke arccal, égig rántott első kerékkel rohan a lassan-lassan visszaindulni készülő komphajóig. Nem sok mindent, csak az iratait, pénzét hagyta a motormálházás izgalmai közepette a hajó rakterében. A személyzet szó nélkül nyújtja a kis vízmentes csomagocskát. Az extra izgalmakért estére italokat fogsz fizetni Barátom! Terv szerint a délután folyamán Porto Veccioig kell eljutnunk. Kb. 160 km, két-három óra alatt teljesíthető. A benzinkútnál (és korábban is) egy kis közjáték: a kutas nem hajlandó németül, angolul, sőt olaszul sem megérteni, csak és kizárólag franciául. Úton vagyunk. A keleti parton kerekezünk lefelé. A főút áthalad a városok szélén, de a kereszteződéseket körforgalommal oldják meg. Haladós. Néha érdekes, tömény virág illattal találkozunk. Talán levendula. Talán mások is. Ahogy haladunk el a városok mellett, más és más illat a jellemző. Megérkezünk Porto Veccio-ba. Interneten szállást foglaltunk egy szép képekkel illusztrált kemping. Nem tetszik. A kemping még élettelen, üres, a kocsmák zárva, 120 hektáron mi vagyunk egyedül. Ez így ebben a formában, melléfogás. Visszaadjuk a felvett ágyneműket, majd közös elhatározással és lendülettel irány Bonifacio. A tenger fölé lélegzetelállítóan nyúló óvárosa a világörökség része. A kikötőben találunk egy szimpatikus szállodát, majd gyalogosan elindulunk felfedezni a környéket. Jól tettük, hogy nem maradtunk a kempingben. Mérsékelten zajos éjszakai élet, felében, harmadában telt éttermek, kocsmák. Egyszóval pont optimális. Reggeli a szállodában, fokhagyma illatú felszolgáló (egyébként csinos). Pihenésképpen úgy döntünk, hogy a mai nap egy laza 300 km.-nyi kanyargás lesz a cél. A nyugati parton. Promino városáig megyünk kifejezetten jó minőségű úton, menet közben többször megállunk egy-egy magaslati ponton, valami érdekesebb résznél. Végül is nem hajt a tatár. Promino strandja kiváló, bár a víz még hideg. Úgyhogy gyorsan leteszek a neten fellelt, a parti vizekben található -II. háborúban lezuhant- Vickers bombázó roncsainak megkereséséről. Viszont rengeteg hajókirándulást hirdetnek, gyönyörű képekkel. Elhatározzuk, hogy egy üres napot feláldozunk egy ilyen hajókirándulás kedvéért. Négy óra felé vissza, csillagtúráink kiinduló pontjára. A már megismert kitűnő úton, szabadon engedjük a lovakat, hadd szaladjanak! Elégedetten fordulunk be a szálloda parkolójába. Úgy határozunk, kulináris élvezetekkel koronázzuk a nagyszerű napot. Sétálunk a kikötőben, egyik étterem a másikat éri. Nem könnyű választás után, a kényelem döntötte el a kérdést. Párnázott, bambusz székek, nyakkendős pincérekkel. Az étlapot megtekintve, az ára is tükrözte a külsőt. Végülis . egyszer élünk! A legegyszerűbb ételek is 25 eurónál kezdődnek. Azaz, hogy mégsem, a homár "csak" 13.-/10dkg. Azt hiszem nekem ennyi éppen elég is lesz (!) felkiáltással hamar-gyorsan rendeltem is egyet. Rövidesen megjelent a szakács. Egy kapitális méretű jószággal. Amivel közelharcot vívott az "illető" tányéron maradásáért! Kérdezte, megfelelne-e? Számolgatom magamban, hogy a tízdekányit vajon melyik részéből kapom, majd úgy döntök, rábízom a szakácsra. Azért élek a gyanúperrel, hogy ez a gigantikus méretű vacsorának való a végén az én testsúlyom ellen fog támadni. Így lőn. Nem volt visszaút. Nyolcvandekányi homárt próbáltam asztaltársaimra tukmálni, de szégyenszemre több mint a felét ott kellet hagynom a tányérom. Nem akarom szaporítani a szót, a kulináris élvezetért összesen négyszáz (!) eurót hagytunk a nyakkendősöknél. A néhai homár éjjel, támadott is! A gyomromat. Ezért másnap engedélyt kellett kapnom a többiektől a szobámban történő haldoklásra. Az aznapi túra nélkülem kelt útra. Tizenegy órakor telefonon hív a Yeti, - haldokolni Promino strandján is lehet!- Sőt ott igazán az ideális! Úgyhogy kapjak lóra és menjek oda haldokolni. Rrrendben. Kétórai napon aszalódás, fogadkozás "soha Uram, soha többet, húsz dekánál soha többet." után, vörösre égve, megelégelve a napfürdőzést elindulunk egy kis kanyargásra a hegyekbe. A tengerparttól befelé, a szárazföld belsejében az utak állapota hagy némi kívánnivalót maga után, viszont a táj, a látvány mindenért kárpótol. Két, két és félezer méter magas hegyek közt, vízesések és hegyi malacok között motorozunk kb. kétszáz km.-t. Miután hazaértünk, elhatározzuk, hogy másnap a sziget fővárosa lesz úti célunk, Ajaccio. Odafelé menet betértünk egy hegyi kis városba, ahol a főtéren (a piactér mellett) megállunk egy üdítő erejéig. Feri a piacról hoz egy kis sajtot, amit hamarabb megtudunk, minthogy odaért volna. Becsületes francia sajt lévén, illatát meghazudtolva nagyon de nagyon finom csemegének bizonyult. Indulás után némi tanácstalanság lett rajtunk úrrá, miután nem találtunk ki a városból. A főút táblát követve körbe-körbe megyünk, és nem találjuk a kijáratot. Harmadszor megyünk el a kijáratot jelentő kő viadukt mellet, mire rájövünk, hogy azon keresztül kell elhagyni a várost. A kis kitérő után Ajaccio. A parton az idegen légió laktanyája. Látjuk gyakorlatozni a soknemzetiségű had képviselőit. Talán ezért is, de nem lépünk be. Egyébként is túlkorosak vagyunk. A parti sétányon elfogyasztott könnyű estebéd után, a gyorsabb helymegismerés végett felülünk egy városnéző kisvasútra. Ebből csak a kisvasút az igaz, mivel helymegismerés helyett kivitt bennünket vagy húsz km-re a városból valami fokhoz. A hely és a látnivaló szép volt, útközben Napóleon kápolnája, egyebek. De! Az indulást követő plusz tíz percnél hasított elmémbe, hogy a motor kulcsát az akkurátusan lezárt és leparkolt Disznóban hagytam! Rendesen a helyén. Azt a két órát nem kívánom senkinek, amit ez idő alatt átéltem... Mindenem ott volt, ahol hagytam. A motor, a csomagok, stb. Hazafelé ránk sötétedik. Hihetetlen élmény (a sorban harmadikként!) a kitűnő úton, kitűnő motorosokkal történő együtt motorozás! A motorok előtted egyként esnek be a kanyarba, egyként jönnek ki belőle, a féklámpák azonos ritmusban villannak, a váltók azonos ütemben kattannak, a lámpák ugyanazt az ívet karcolják az éjszakába. Mintha a négy motor egy élőlény lenne. Ilyen harmóniát az út és a motor, a motor és a motor között ritkán érezni! Ha csak ezt az egy élményt számolom, már megérte ide eljönni! Elég későn érünk vissza a szállásra, de elhatározzuk, hogy másnap megkerüljük a szigetet. Nyugati parton fel, -Cap Corsig- a Korzika fokig. Majd a keleti parton vissza Bonifació-ig. Reggel hét órakor brummogós indulás. Ma Feri kér haldoklási engedélyt, melyet a szállodai szobájában kívánt véghez vinni. Hárman indulunk. Nagyon nehezen jutunk el Ajaccióig mert ezúttal Hornetka gazdájának sűrűn kell eü. szünetet tartania. Délután lett és még harmadánál sem tartunk az ÚT-nak. A Yeti engedélyt kér az egészségügyileg megengedett maximális sebesség felvételére, ettől kezdve ketten folytatjuk -innen már nem egyszerű- utunkat. Itt kezdődnek a parti vörös sziklák, melyek miatt turisták tízezrei látogatják meg Korzikát. Az út szélessége helyenként fél - egy sávra szűkül, azon az egy sávon viszont a buszok igen-igen szűken férnek el. Nem állok messzire az igazságtól, ha azt mondom minden kanyarba be kell nézni, mielőtt megkezded! Hat órára érünk Calvi városába. Megnézzük a parti erődítményt, majd egy utolsó, kétségbeesett döntést követően (Corte felé még rövidíthetnénk) tovább megyünk a Cap Corse felé. Térképen nem tűnik nagy távolságnak, de a parti út egyenes szakaszt nem tartalmaz. Hihetetlen jó minőségű, durva mintázatú úton, ezer meg egy kanyar. Felveszünk egy haladós, lendületes ritmust, ami még nem erőltetett, de így is elfáradunk, mire odaérünk. Ráadásul majdnem elmegyünk mellette, mivel nincs kitáblázva. Már sötétedik, mire Bastiába érünk. A szürkületet egy különösen finom pizzával ünnepeljük, majd a sötét beálltával irány Bonifació. Még két napig motorozunk még a sziget belsejében. Egyet bizton állíthatok: motorral turista szezon előtt, vagy annak utána érdemes ide eljönni, mert itt lehet MOTOROZNI!
Irány Szardínia!

A bonifació-i szállásunkat felmondva jegyet váltunk egy Szardiniára tartó kompra, majd St.Teresából (Szardínia) legurulunk Algheroba. Szardínia Olaszországhoz tartozik. Talán ezért, talán a Korzikai élmények miatt kicsit kopottabbnak tűnik. Maga a város középkori kikötőváros, nagyon barátságos emberekkel. Kimotoroztunk a Caphoz, ahol egy gyönyörű, -a parti szikla tövében megbúvó- barlang található. A sziklafokon üzemelő büfét egy helyi motoros társaság működteti, vendégkönyvet vezetnek az itt megfordult motorosok aláírásával. Tettünk bejegyzést a vendégkönyvbe. Még két napot tekeregünk a parti, ill. a sziget hegyi útjain, majd péntek délután jómagam búcsút veszek barátaimtól: hétfőn Pesten kell lennem. ezért másnap reggel elindulok hazafelé.

Úton hazafelé.

Reggel ötkor ébredtem Algheroban, egy csendes kis szállodában. Nem kellene még indulnom, de a Yetit sem akarom feleslegesen zavarni. Aludjon, hiszen Neki is meg kell tenni ugyanezt az utat, ráadásul három nap alatt. Kb. fél óra alatt felnyergelem a Nagy Szürke Varacskos Disznót, aki már több mint tíz napja tűri a kíméletlen bánásmódot, melyet a helyi viszonyok és személyem diktál neki.
Félhat. Brummogós indulás. Térkép hiányában előző este készítettem egy hevenyészett itinert, ami Sassari városban -ahogy azt előre sejtettem- teljesen használhatatlanná vált. Mivel kihalt a város, a város belsejében hiányosak a táblák, stb. Egy félórás bolyongást követően, emlékeimre hagyatkozva elindulok egy ismerősen csengő város, Nuoro irányába valami autópálya féleségen. Az első benzinkút, az első Sardena térkép, az első meglepetés? Igen! Szóval az irány jó. csak nem nekem. Nekem az ellenkező irányban kéne haladnom! Minden esetre a tervezett fél kilences St.Teresa-ból induló kompnak már lőttek. Sebaj, a következő fél tízkor megy, azt még akár el is érhetem. Következő célom Castelsardes városa, nevéhez méltó csodás kis tengerparti város, de csak a szememmel simogatom végig, ahogy átsuhanok a korai reggelen és ígérgetem magamnak, ahogy végig ezen a túrán: .ide, egyszer még visszajövök!
Innen egyenes út vezet fel északra, St.Teresa-ba. Elkezd esni az eső. Szinte hiányzott! Aztán itt van ez a nem csúnya kis város, amit Sedini-nek hívnak, de sem az itinerem, sem a térképem nem jelöli. Ha más nem, ezért - legalábbis- gyanús. Persze a térkép nem hülye, csak egy egészen más lapon, egészen más irányban.. Szóval fordulunk. Ismét fél óra nem kalkulált veszteség. Ahogy a Western-lovas mondaná a második botlás után: kettő. Sebaj, több elágazás nincs, nagy baj már nem lehet.
A város, ahová kilenckor beérkeztem St. Teresa. O.K! Irány a kikötő, ahol egy teremtett lélek sincs, pedig amikor érkeztünk, csak a virágfüzéres lányok hiányoztak. Most meg semmi. Az indulási pont, ahonnan kompra kell szállni, üres. Így legalább oda állok, ahova akarok! B-i-l-l-a-t-e-r-i-a. Ez is megvan. Igaz, hogy zárva, de ég a villany, tehát remény van a jegyvásárlásra. A komp fél tízkor indul. Rrremek. Egy kis kapucíner, egy kis gyümölcs, ééés már érkezik is a komp Korzikáról. Az átkelésre váró sor közben megtelt. Őrömmel látom, hogy Én vagyok az első. Irány a billateria. Zárva. Legalább is gyanús. Ember a kompnál. Taglejtéseiből értem: a Mobyline komptársaság jegyirodája a kikötő másik végén van. Jó, ha sietek, mert a hajó mindjárt indul visszafelé. Mindig ezek az őrült izgalmak! Lesz, ami lesz: rohanok! Jegy megvált, rohanok vissza! Már megint csak az Én Nagy Szürke Varacskos Disznóm áll egyedül a sorban! Mindegy, a hajó orra még nyitva van és minden egyenruhás hívogatóan, mit hívogatóan, sürgetően integet, hogy haladjak már, mert itt hagynak. Jó, jó megyek már. Bemegyünk MobyDick gyomrába, ami mintha megevett volna, azonnal be is csukja a száját. Ahogy azt eredetileg terveztem, elindulunk Korzikára! Nem egy nyugodt átkelés. Talán idefelé szélirányba jöhettünk? Mindenesetre a fedélzetről le akar tépni a szél és az ide vezető út fél órás menetideje egy órára módosul.
Bonifazió, tizenegy óra. Most menjek panaszkodni? Inkább megpróbálom elérni Bastiában a fél kettes kompot, ami a kontinensre visz! Kb.160-180 km, harminc kilométerenként nagyobb város, de lámpa nincs, csak körforgalom. Elvileg teljesíthető! Legfeljebb egy túlbuzgó kepis ember a helyszínen lelő. Ismerős városok, ismerős körforgalmak, hiszen egy héten keresztül - kasul motoroztunk a szigeten. Csak az a ki...tt eső ne esne! És éhes és szomjas! Nem állunk meg, majd a kompon pihenünk! Vagy a parton, ahogy nézzük, hogyan úszik el a ... komp nélkülünk.
Egy óra tíz perc, Bastia. Egy sárga komphajó a kikötőben, az orra nyitva, autók és motorok mennek be rajta. A parton már csak kevés várakozó van. Ember a kompnál, ha fél kettőig ideérek, megvár. Megint futok, rohanok, izgalom, adrenalin, sorban állok, olaszul akarok válaszolni a franciának, nem érti, vagy nem akarja. Jó akkor francia nyelven, rendben, csak add már ide a jegyet, rohanok, de minek? Van még tíz percem! Kényelmesen beállok, lekötözök, lecuccolok, felmegyek V. szint, ééés kaja, pia, nők, stb. Tévedésből két adag főételt kértem, néztek is mint . a moziban. De én hősiesen végigvittem a soron és még egy csatos üveget is odabiggyesztettem a végére. Utána tetőterasz, nyugágy, pihi. Mostanra az eső is elállt.
Délután hat óra. Livorno. Kigurulok a hajóból és mindjárt ráesem a firenzei autópályára! Ez rendben is van, irány Firenze. 140-150 km/h-s sebesség, két óránkét megállás, éjfél körül Ausztriában lehetek. Akkor meg odaszólok Győrbe a bátyámnak, hogy reggel bekopogok. O.K! Akkor húzzunk bele! Firenze után az egyik alagútban baleset. Húsz kilométeres sor, letérő nincs, ha lenne akkor se térnék le, mert nincs térképem. Csak egy hevenyészett itinerem. Előre araszolok, az alagút előtt rendőrautó keresztben, meg rengeteg autómentő. Rrremek! Azért elkezd esni az eső is. Fél óra várakozás után az elsők közt kezdek átevickélni az alagút felszabadított sávján, előttem a rendőrautó, előzni senki nem akar, Én sem keresem a bajt. Megérkezik az első bátortalan Nagy Szürke Bálna, és óvatosan elhúz. Én az eső ködfüggönyben követem. Próbálom felvenni a korábbi tempómat, de folyton megcsúszok, így inkább lassítok. Csak 140-et megyek.
Velencét már teljes sötétben érem el, a lámpáim kiválóak, csak az eső és a sötétség szövetséget kötöttek ellene. Úgy érzem vakon vagyok! Csak legalább a táblát időben észrevegyem! Trieszt, Udine. Hurrá! Mindjárt Ausztriában vagyok. Addig már csak egy pár alagúton kell túljutnom. Lassan az autópálya kanyarjai is kezdenek ellenségesek lenni, kezdem kívánni az Alföldi utakat, alagutak nélkül.
Éjfél, Tarvizió Villach. Vízió! Megálljak, vagy előbb essek le a motorról? Nem biztos, hogy melyik kezem, vagy lábam fékez, fogja a kormányt, váltja a sebességet. Megállok. Benzinkút, tizenhét fok/celsius és reszketek, mintha mínusz tíz lenne. A kutas csak néz megmeredt szemekkel. Egy szó nemsok, annyi sem jut eszembe németül. Se köszönni, se elköszönni. Pedig tudtam, csak most valahogy hiába erőltetem, csak a nagy üresség. Gondolatban próbálom, hogy egyáltalán magyarul mit is szeretnék? Az sem megy! Most már így maradok. Nnna gyerünk, mert sosem érünk haza! Haza! I.T. Haza! A változatosság kedvéért innen inkább szakad az eső!
Kettő óra. Graz, Wien. Graz után csábít a H betű, de Győr gyanúm szerint Bécs felé gyorsabb. A kilométerek most már szerintem inkább tengeri mérföldek, mert egyre messzebb tűnik a cél. Wiener Neustadt. Ezt legalább ismerem. Egyre szakaszosabban veszem a kanyarokat, minden bokorba bevilágítok (nehogy lemaradjak a győri elágazásról).

Négy óra, Bécs. Az útjelzők tökéletesek. Szinte kézen fognak és vezetnek haza. Haza! Az eső továbbra is szakad. Nincs is ennél szebb! Májusi eső, -aranyat ér- hajnalban. Találok egy magyar kamiont. Biztos hazafelé tart. Azt sem bánom, hogy beterít az út szutykos vizével. Kellő távolságból vontatom magam. A 140-es tempó mostanra a 90-re redukálódott. Szívem szerint bedőlnék egy picit abba az árokba. Csak egy fél órára! Mindjárt itt a határ! A tűrés határ. Nem! Hegyeshalom! Megyek sor eleje. Két sor között letámasztom motor, odabandukolok határőr, csorog rólam víz, előveszem nem száraz útlevelem, a határ őre két ujjával összecsippenti, majd megnézetlenül vissza is adja, int: menjek! Megyek. Vagy jövök? Két határ között nem sikerül megtalálnom a helyes utat, így egyből az étterem elé keveredek. Most mit tegyek? Végül is senki nem lőtt le. Én már vissza nem megyek! Ha akar valaki valamit, itt megtalál. Étterem nem működik, gyerünk tovább! Mol kút, hazai híg gépi kávé, két hetes süti, de ITTHON VAGYOK! Az első magyar szó: Jó ilyen esőben motorozni? Biztos jó a szerkód! Lehet szóba is elegyednék, de egyelőre nincsenek gondolataim! Reggel hat óra, Győr. A bratyó durmol, nagy nehezen leszól, menjek föl. Nem megyek. Nem tudok. Lejön, motor biztonságba helyez, szoba, fürdik, alszik, motorozik, alszik, közben fékez, gázt ad, alszik..

A Krónikás: Dávid Sándor
a Nagy Szürke Varacskos Disznó Gazdája
Szeged, 2003. május